A Végállomás Bistorant rajta van a helyes vágányon. Tudás, szenvedély, megfelelő alapanyagok, technikai tudás megléte – ezekre nem lehet panasz. Még több bátorsággal az országos mezőnyben is előrébb törhetne.Igyekszünk hinni abban, hogy ahol állatokat tenyésztenek és növényeket termesztenek a házak körül, ott nagy baj nem lehet. Elméletileg van jó alapanyag. Ma már az interneten nemhogy a fővárosban zajló eseményeket követheti az ember, de nyugodt szívvel beleshet a nagyvilág konyháiba is. Adottnak kellene lennie tehát mindennek ahhoz, hogy azt feltételezzük, vidéken igazi „otthon ízével” találkozhat az utazó…legalábbis nagyjából. Ezekkel a gondolatokkal indultunk el Miskolc felé, a végcélnak a Végállomás Bistorantot bepötyögve a GPS-be.

Aki utazott már a lillafüredi kisvasúton, annak egyszerű lesz megtalálnia a helyet. A város felőli végállomás – nevéből is adódik – tövében található az egykor megállóként, majd pizzériaként és ki tudja még miként funkcionáló sarki, ma már bent kétszintesre kialakított épület.

Annak ellenére, hogy már semmi sem olyan az enteriőrben, mint anno, mégis valahogy úgy érezni, mintha megállt volna az idő. Az asztalok között haladva, kellemes meleget árasztó, fa fűtötte kandalló mellett haladunk a kinézett hely felé. Amíg várjuk az étlapot, régi képeket nézegetünk. Idegen arcok, idegen helyszínek, idegen életesemények – minden egy letűnt, de jól felismerhető időszak emlékeit eleveníti meg. Giccses kép villan fel: elképzeljük, ahogy a meleg, nyári napokon a boldogságtól kipirosodott arcú gyerekek rövidnadrágban szaladnak be, leugorva a kisvasút épp megálló egyik kocsijáról, hogy szomjukat egy pohár szörppel csillapítsák, miközben hangos előadással az utazás során megélt számtalan élményt mesélik a csaposnak. A derengésben mi persze gonoszan vigyorgó kalauzként látjuk magunkat. A pult még mindig a helyén áll, közvetlen az ajtó mellett. Várva a boldog vonatozók színes történeteit.

A Végállomás pincére ránt vissza minket a valóságba. Nehéz a döntés, kicsit túlírtnak tűnik az étlap. Sok a felsorolt fogások száma, viszont pozitív, hogy abszolút érthető és nem félrevezető az ételek megnevezése.

A tél a végét járja, melegedni vágyunk zsályás-parmezánchipsszes zöldségkrémlevessel. A zöldségek sokaságában a zsálya észrevehetetlenül bújik meg, a parmezánchips pedig kissé ránehezedik a lére. A sós íz dominál, utána pedig egy hétköznapi ízű krémleves veszi át a szerepet, ami kellemesen sűrű, s kellemesen zamatos. A zsálya bátrabb használata jót tett volna a nyitó ételnek.

A főétel tanyasi csirkemell és szárny fokhagymakrémmel és sült zöldségekkel, ajándékba egy kisebb darab rántott szárnytő. Könnyen értelmezhető a tálalás. A mell kellemesen zamatos, szépen omlik. Nem lepődnénk meg, ha a konyhában egy sous-vide géppel találkoznánk. A meglepetés falat kiemelkedő. Ropogós bunda, kemény, valóban tanyasinak tűnő húsminőség. Könnyen leválik a csontról, ami színében a háznál nevelkedett csirkék csontszínére utal. A jó minőségű idényzöldségek enyhén roppannak, frissek, ízben viszont kissé semlegesek. Még a fokhagymakrém is az, mely állagra nem túlfolyós, nem sűrű, ideálisan krémes, szép kísérője a sült csirkemellnek.

A lezárás pisztáciás csokoládétorta citromos meggyel és csokoládéfagylalttal. A desszert inkább egy tökéletes brownie, mint csokoládétorta. A teteje roppan, belül omlós, de nem száraz. Nagyon jó kontrasztot képez vele a citromos meggy, a kettős savanyúság. A fagylalt kellően „keserű”, kemény, nem olvad a pillanat tört része alatt. Az ebéd legkiemelkedőbb fogásán vagyunk túl.

A Végállomás Bistorant rajta van a helyes vágányon. Tudás, szenvedély, megfelelő alapanyagok, technikai tudás megléte – ezekre nem lehet panasz. Még több bátorsággal az országos mezőnyben is előrébb törhetne, mert az nem kétséges, hogy Miskolcon már befutott – az első helyre.