Valahogy úgy lehet, hogy a Michelin csillagok világában minden összefügg mindennel. 2009 decemberéig a Costesben dolgozó, majd egy időre Portugáliába visszatérő, 2010 nyarától pedig ismét a Ráday utcai étteremben felbukkanó Miguel Rocha Vieira fiatal portugál séf jelentős helyeken kezdte a pályafutását. Először a 1 Lombard Street konyháján gyakornokoskodott. Ez az étterem ma is London egyik gasztronómiai gyöngyszeme.

Mostanában ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját és még mindig az a Herbert Berger séf irányítja, akitől Vieira oly sokat tanult. A kerek évforduló alkalmából amolyan retró eseményt tartottak: felidézték a 98-as nyitáskor érvényben lévő, első napi menüt és azon az áron is adták, mint tíz éve. Herbert Berger pedig azt is ünnepelhette, hogy negyven éve van a szakmában. Ebből az alkalomból újra kóstolhatták a sárga uszonyú tonhal tatárt (sárga uszonyú, vagy ahi 2% zsír tartalommal) a thai padlizsán kaviárt, sakura, azaz kerti zsázsa rügy (más néven pórmustár) salátát, fusili tésztát pikáns szalámival és olvasztott mozarellával, napon szárított paradicsommal, erdei vadgombákat babbal és zeller salátával keverve, és az alacsony hőmérsékleten, hosszú ideig sütött ropogós bőrű dél-ázsiai malacot algával ízesítve.
Az alga nagy áttörést produkált a századfordulón Japánban, ahol több mint ezer évig a barna alga kombut használták, mint leves alapot, majd a századfordulón egy japán tudós felfedezte, hogy a kombu igen gazdag monosodium glutamátban, ami különös ízhatást produkál, és különbözik a szokásos édes, savanyú, sós és keserű ízektől. Elnevezte „umami”-nak, ami nyersfordításban azt jelenti elragadó, fenséges. Csak 2001-ben bizonyították be, hogy valóban létezik speciális emberi íz receptor, ami meg tudja különböztetni ezt az ízt a többitől.
Dolgozott később Franciaországban a Le Chateau de Divonne-ban. Ez az elegáns XIX századi kastély 15 percre van Genftől a Genfi tó és a Jura hegység között 22 hektáros parkkal és remek konyhájával csábítja a természetimádókat és az ínyenceket. Jelenleg a séf Laurent Belissa.
Ezt követően a Relais & Chateaux szállodalánchoz tartozó Maison Picben dolgozott. A több, mint százéves múltra visszatekintő étterem, ahol a Michelin mozgalommal párhuzamosan fejlődött, finomodott a gasztronómiai kultúra, bizony azt példázza, hogy a kitartó és egymásra rétegződő kulináris hagyományok nem mindennapi minőséget képesek létrehozni. Az étterem mindig családi kézben volt, generációk egymástól tanulták a konyhai fegyelmet, a megalkuvás nélküli főzés művészetét. Titkos receptek, egy évszázad kifinomult tapasztalatai halmozódtak fel. Sophie Pic 1891-ben nyitotta meg a fogadóját, amit a regionális és helyi eredetű kulinária meghonosításának gondolata motivált. A l’Auberge du Pin hamar híressé vált a vidéken: ínyencek hordái lepték el a szerény fogadót, ami joggal híresült el a szárnyas frikasszé, a véres hurka, a sült nyúl pecsenye révén, amiket a hölgy hibátlanul készített.

1920 körül André Pic, aki egész gyermekkorát azzal töltötte, hogy a mamáját nézte főzés közben, átvette az éttermet. Néhány évet gyakornokoskodott a környék legjobb éttermeiben, még Lyonban és Párizsban is. Aztán, megint csak tömegesen látogatták az éttermét, amit sikeresen átvett a mamájától. Az is kedvezett a látogatottságnak, hogy egyre több autó járt az utakon, az emberek utazgattak és közelről, távolról egyre többen érkeztek, hogy megízlelhessék a mester nyárson sült vadnyúl percsenyéjét, hizlalt (ivartalanított) jércét disznóhólyagban főzve, véres hurkát Richelieu módra, homárt krém szószban, vagy folyami rákot a közeli Duzon folyóból. 1934-ben a Michelin étterem kalauz a harmadik csillagot is odaítélte a Pic étteremnek és ez arra késztette, hogy tovább lépjen, egy másik dimenzióba. 1936-ban megalapította új szállodáját és éttermét Valence- hoz közel a nemzeti 7- es út mentén, ami akkor északról dél felé haladt és összekötötte a két régiót. A fia Jaques Pic, mivel az országút közelében nőtt fel, arról álmodozott, hogy autószerelő lesz. Mégis neki köszönhető, hogy az étterem olyan érettségre tett szert, hogy később az új gasztronómiai trendek meghatározója, műhelye lett, miközben megtartotta apjának André-nak a titkait. Új ízek párosítása, szószok tökéletesítése és a halak elkészítése területén hozott újat és jelentőset. Jacques-nak köszönhetően az étterem 1973-ban újra kiérdemelte a három csillagot és nemzetközi ismertségre, hírnévre tett szert. Ez nagyrészt Jacques határozott személyiségének, a nagyon magas kulináris sztenderdeknek, őszinteségének, és emberségének volt köszönhető. 1995-ben következett a negyedik generáció képviselője: Anne-Sophie Pic. Ha három szóban szeretnénk összefoglalni Anne-Sophie gasztronómiai erényeit, akkor az: a hagyomány tisztelet, az ízek és az egyszerűség. Különösen az a női egyszerűség, ami elkerüli a kalandos úton elérhető kétes tökéletességet, közvetlen ízek, aromák jellemzik a munkásságát. Lágy, már-már túl szerény személyisége határozza meg konyhai kreációit, az a mély elkötelezettség és vágy, hogy örömet okozzon a vendégeinek. Mondhatni az ételeken keresztül fejezi ki érzéseit, a világról alkotott véleményét. Hála az égnek soha nem annyira biztos önmagában: az ételei bizonyos mértékben tükrözik aktuális hangulatát. A menün megtalálhatóak a Maison Pic klasszikusok, mint a Charolais steak, vagy a helyi kacsamáj egészben sütve, kandírozott gyümölcsökkel. Bresse-i csirke kétféleképpen elkészítve és a drome-i galamb egészben. Nem sorolom tovább.

Vieira életében ezután Spanyolország következett, ahol a gasztronómia az utóbbi években hihetetlenül nagy magasságokat ért el. Ott először Erwan Louaisil mellett dolgozott, akinek magának is igen figyelemreméltó életrajza van: összesen hat Michelin csillagos étteremben dolgozott Franciaországban, Londonban és New Yorkban. De megfordult a trendi Karib tengeri szigeten San Martinen is a La Sammana szálló konyháján, ahol olyan neves vendégek ettek a főztjéből, mint Courtney Cox, Cindy Crawford, vagy a híres divattervező páros Dolce & Gabbana. Az étterem kombinálja a friss, a szigeten termő finomságokat a klasszikus francia technikával. A borpince az egyik legelhíresültebb a karibi térségben.

Erwan Louaisil szakmai életrajza legalább olyan hosszú, mint a kinyújtott karom. Ducasse, Marco Pierre White, Roger Verge, Daniel Boulud mellett tanulta ki a szakma fortélyait. Erwan dolgozott a hírhedt Pershing Hall-ban Párizs legfelkapottabb butik-szállodájában. Ez az épület volt a rezidenciája John Joseph Pershingnek, aki az amerikai hadsereg vezénylő tábornoka volt az I. Világháború alatt. Akkoriban ez volt az amerikai légiók főhadiszállása. A bárban reggelig tartó póker csatákat vívtak egymással a Paris Match fotósai.

Vieria később a világelső El Bulli csapatában, Ferran Adriá keze alatt is dolgozhatott. Oda nem könnyű bekerülni, de természetesen a molekuláris konyha legnagyobb mesterénél dolgozni komoly kihívás és egy életre szóló tapasztalat. Legvégül a Hotel Cadizban már executive chef volt. Innentől számítható önálló pályája.