Hirdetés
Hirdetés

Éttermek, amelyek külön életet élnek a valóságban és a média hype-ban – Az online foodie-k kora

2020. június 29.
Miért ünneplünk és miért siratunk éttermeket, ahová nem is jártunk?
Hirdetés

A kérdés egyszerre banális és kellemetlen: miért temetünk hangzatos szavak kíséretében éttermeket, ahová valójában nem is jartunk? Mikor és miért váltak szét a valódi étterembe járási szokásaink, és az erről történő megnyilatkozásaink?

Rendszeresen hírt adunk a tömegszolgáltatók közül kiemelkedő éttermek életéről, nyitásokról, végleges bezárásokról, séfváltásokról.

Az utóbbi évek időről időre felbukkanó jelensége, hogy egészen mást látunk a valóságban és a (ma már legfőképp) internetes nyilvánosság platformjain.

A pozitív példát azok a kommunikációjukban régi iskolát követő éttermek adják, amelyek megbízható, hűséges vendégkörrel büszkélkedhetnek, de ezt a büszkeséget nem a közösségi média felületein fejezik ki, ha kell, ha nem.

A Szerethető éttermek rovatunkat részben éppen az ilyen helyeknek szenteljük, és észre is vehető, hogy

nem a mindennapos posztoláskényszer viszi előre a közönségkedvenc éttermeket.
Közlik, ha van közlendőjük.

A Covid egyik utóhatása, hogy az eddigieknél több információt adnak magukról most az éttermek, hiszen rengeteg a változás az utóbbi időszakban. Egész más azonban feltenni az új étlapot, szezonális ajánlatot, heti ebédmenüt, mint egy olyan képet, életérzést festeni magunkról, aminek nem sok köze van az étterem mindennapjaihoz.

Nem utolsósorban csalódást is okozhat a neten felkorbácsolt érdeklődésű vendégnek, ha nem az a karibi / toszkán / saigoni / kaliforniai életérzés fogadja egy helyen, amit megkomponált, agyonfilterezett fotókkal és túlzó szövegekkel üzen magáról egy vendéglátóhely.

Erről szól most persze a világ. Megmutatni, többet is mutatni, mint akik és amik vagyunk. Gyűjteni a lájkokat, az elismerő kommenteket, mintha nem lenne holnap.

Nagy a nyomás az éttermeken is: jelen lenni az online térben, érdekesnek, trendinek lenni, folyton megújulni... De valóban a folytonos megújulásért és online nyomulásért szeretünk visszajárni valahova?

Éttermek a valóságban és a média hype-ban

Érthető tehát a vendéglátóhelyek online igyekezete is. Ömlenek ránk az információk, az ajánlatok – és ömlesztjük mi is. Míg nem is olyan régen a sajtó szolgáltatta az információkat, mára mindenki tartalomgyáros lett.

Foodie-k és influenszerek (két gyönyörű magyar szó) nevezik ki nap mint nap "a város", "az ország", "a Balaton", "az idei nyár" legtutibb, „kihagyhatatlan” helyeit és ételeit. Lassan már nincs hová fokozni a jelzőket.

Ezek mögött jobb esetben valódi közkedveltség és teljesítmény áll, rosszabb esetben egyéni megállapodások, illetve a szenzációkényszer.

A magyar népléleknek persze része, hogy szeretjük azt hallani, egymást abban erősíteni, hogy ott vagyunk a világ legjobbjai között. Józan ésszel és valós éttermi tapasztalatokkal (nemzetközi és hazai összevetésben) könnyen megállapítható, hogy ez jelenleg egyszerűen nem igaz.

Ahogyan nem világklasszis a magyar bor, ahogyan nem világhírű a magyar gasztronómia, úgy nem vagyunk a világ vagy a kontinens csúcséttermeinek elitlistáján (legfeljebb szakmai értelemben nem létező listákon).

Komoly fejlődés tapasztalható a hazai vendéglátás területén az utóbbi évtizedben – és csak így tovább –, de a fejlődés következő lépéseinek megtételéhez kulcsfontosságú a reális önkép és helyzetfelmérés.

E jelenségeknek is köszönhető, hogy egyes "kultikus" és "világszínvonalú" helyek, ahol a konyha legnagyobb "fenegyereke" már nem is ételeket főz a vendégeknek, hanem művészként alkot, valahogy mégsem élnek meg a piacon.

Az influenszerek mellett hajlamos beleállni ebbe a média is, hiszen a halkszavú professzionalitás nem mutat olyan jól a headline-ban, mint egy hangos sztori.

Valóban erről szólna a vendéglátás, az étterembe járás?

A gyakorlat mást mutat. Több tízezres követőbázissal rendelkező éttermek konganak főidőben, túlhype-olt séfek vannak állandó vándorúton, de a valóban szeretett, sikeres vendéglátóhelyeken nem a social media manager a főmunkatárs, hanem a felszolgáló és a szakács. Nem a like-okban van az erő, hanem a déli 12 órára megbeszélt ebédeknek. A megvalósult étkezéseknek.

De míg az all-you-can-eat és gyorséttermek jól mennek (egy igazi gourmet be sem ismeri, ha mekizett), a tavaly menőnek kikiáltott, "must-see" éttermek egy részét ma már ne is keressük a térképen.

Ha a masszív lájkolói kör tagjai csak havonta egyszer szavaznának meg egy étkezést a kedvelt helyeken, talán kevesebb volna a bezárás és több volna most a járványhelyzet utáni újranyitás.
Ha 500 szivecskés like-hoz tartozna csak 500-szor kettő valós vendég, az már ezerfős fogyasztást jelentene egy étteremnek.

Ha pedig hónapok-évek óta nem is mentünk el egy "kedvencünkbe", inkább ne temessük a "város egyik legjobb" helyét. Hiszen egyik éttermet sem a rangsorok és helyezések, vagy akár a szakmai díjak éltetik, hanem a visszajáró vendégek. Az elkövetkező időszakban fokozottan fog megmutatkozni, mely helyeknek van valódi létjogosultsága a valós vendéglátásban.

Hirdetés
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram