Zenélnek, tréningeket és előadásokat tartanak nagyvállalatoknak, most pedig kávézót nyitnak a 8. kerületben. Ez a Nem Adom Fel Alapítvány.

A gyakorlóteremben néma csendben figyeli Robi, Mónika, István, András, Marika, Elvira, Cecília és Ricsi Anna Lillát, aki egy rögtönzött előadásban megmutatja, hogy fog történni a felszolgálás november 23-tól a Nem Adom Fel Cafe&Bar-ban. Mindez akár egy hétköznapi jelenet is lehetne egy nyitás előtt álló kávézó stábjánál. Jelen esetben azonban a helyzet koránt sem ennyire egyszerű. Ahogy Anna, úgy Ricsi is, a társaság egyik mozgássérült tagja kerekes székben ül, a többiek szellemileg sérültek.

A csendet markolni lehet a helyiségben. Mindenki feszülten figyel, miközben Anna Lilla fogadja a vendéget. Kedvesen, mosolyogva üdvözli, majd a pulthoz küldi rendelni, miközben ő előkészíti a betérő által választott asztalt. Az alkalmi vendég egy fehér sótartót kap a kezébe. Ez fogja jelezni a pincérnek, hova kell vinnie a rendelt ételt és italt. (Élesben nagyon komoly jelzéseket fognak majd használni, aminek nagyon komoly szerepe lesz a fiatalok munkájában, hiszen ezeken a jelzéseken keresztül fogják tudni, hova kell vinni a kért terméket. Minden jelzésből kettő-kettő darab van, az első pillanatokban az összes a pultban van, amiből egyet kap a vendég, amikor kér kávét/sütit, majd ezzel leül a helyére. A másikat a pultból összeállított szerviztálcára teszik a megrendelt termékekkel együtt, és ezt adják ki a srácoknak, akik megkeresve a a jelzések párját, találják meg a vendéget is. Ez egy különleges “jelnyelve” a kávézónak, ilyen máshol nincs.) Anna Lilla feladata most egy muffin és ásványvíz felszolgálása egy olyan asztalhoz, ami a faltól kevésbé megközelíthető. Halkan odasúgja Nóra, az alapítvány programszervezője és a csapat trénere, hogy nem véletlenül ezt az asztalt választotta a vendég. Meg kell tanulniuk megoldani a nehéznek tűnő feladatot is. Most már én is árgus szemekkel figyelem az eseményeket. Anna Lilla határozott léptekkel viszi a tálcát az asztalhoz. Egy pillanatra megtorpan az új helyzet láttán, de tudja, gondolkodásra nincs idő, cselekedni kell. Óvatosan félrehúzza kicsit az egyik széket, s szépen, szabályosan a vendég elé helyez mindent. Majd jó étvágyat kívánva, távozik. A vendég végez, elköszön és távozik. Jöhetnek az utómunkálatok. Anna Lilla törlőruhát és tálcát kér a pultnál, majd miután mindent összeszedett az asztalról, gondosan letörli, megigazítja a székeket és a használt eszközöket a pulthoz viszi.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

A feladat befejeződött, Anna Lilla jutalma tapsvihar. Gyors léptekkel visszaül a még mindig tapsoló csapattársaihoz, és határozottan hátradől a székben. Nóra lépésről-lépésre elemzi a helyzetet, hogy mindenki most is jól az eszébe vésse, mik is a lépések egy ilyen esetben.

Elül a taps, megnyugodnak a kedélyek. Egyenként beszélgetésbe kezdek a személyzet tagjaival, hogyan is látják ők ezt a szakmát. Mennyire tartják nehéznek, van-e már gyakorlatuk, s mit szólnak Anna Lilla mai teljesítményéhez.

Gyorsan kiderül, Anna Lilla azzal, hogy felszolgáló lett, egyúttal a saját álmát is megvalósította. Kislány kora óta erre vágyott. Ezért egy pillanatig sem tartja nehéznek a feladatot, sőt, örül minden helyzetnek, hiszen a felszolgáláson kívül a kihívásokat is nagyon szereti. Cecília pont így érez, ő már egy kézben is tudja vinni a tálcát…

Szinte mindenki egyet ért Anna Lillával és Cecíliával a csapatban, már ami a kihívásnak való megelelést illeti, egyedül Móni és Robi kételkednek kicsit. Ők félnek. Soha nem csináltak még ilyen munkát, nem tudják, milyen lesz, amikor majd idegenekkel kell beszélgetniük. Amit történetesen nem szeretnek annyira. Szerintük jobb lenne előtte egy kicsit megismerni a vendégeket, de tudják, erre nem lesz idejük. De mire mindketten végigmondják a gondolataikat, már nevetnek, s a jól ismert mottót kántálják: nem adják fel, ezért biztos, hogy minden rendben lesz.

István jön a sorban. Szerintem „pályatévesztő”, hiszen elmondása szerint minden reggel ő készíti anyukájának és saját magának is a cappuccinót – ugyanazzal a forgatókönyvvel. Először az anyukájáét, akinek – miután a hab is elkészült a reggeli ébresztőre – színes cukorral ráírja, hogy „anyu”, s tálcán viszi neki az ágyba. Csak ezután következhet az ő adagja. Nevetünk mindannyian, amikor nem is értem, miért nem kávét főz, hiszen a szerviz már tökéletesen ki van dolgozva. De István nem bánja, hogy felszolgál, hiszen kihívásnak tekinti az új munkát. Ahogy kollégája, András is.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

Marika és Elvira a konyhán fognak segédkezni. Nevetve mondják, hogy nem bánják, hogy szendvicseket kell készíteniük, mert otthon is előfordul, hogy ez a feladat rájuk hárul, így nem lesz nehéz a munka, s boldognak érzik magukat, hogy sok finomság között lehetnek. Kérdésemre, melyik lesz szerintük a legfinomabb szendvics, egyöntetűen a halhabosra szavaznak.

Ha kávézó máshol még nem is működik az országban, azért van három olyan étterem, ahol a konyhától a pultig, a felszolgálóktól a takarító személyzetig, mindenki fogyatékkal élő.

2007-ben az Ízlelő családbarát étterem volt az első, mely megváltozott munkaképességű és sérült embereket kezdett foglalkoztatni Szekszárdon. Társadalmi vállalkozásként működik. Fenntartója a Kék Madár Alapítvány, többek között támogatott foglalkoztatással foglalkozik fogyatékkal élők és sérültek körében, valamint segítséget nyújt azoknak a családoknak, ahol beteg gyerekeket nevelnek. Jelenleg 17 állandó kollégával dolgozunk, ebből 15 fogyatékos.

2012-ben a Hatpöttyös étterem is belevágott ebbe a nem mindennapi feladatba Székesfehérváron közhasznú, nonprofit kft-ként, családi vállalkozás formájában.  Egy EU-s pályázat segített az építkezésben, egy OFA pályázatból történt a finanszírozása a berendezéseknek, és mindkettő mellé nagyon sok önerő volt szükséges. A kezdeti költségek kb. 1/3-át fedte le a két pályázat, a többi pedig önerő volt, így az első másfél év működtetése teljesen saját pénzből történt. 18 állandó, határozatlan idejű kolléga dolgozik az étteremben, amiből 15 megváltozott képességű.

2014-ben Miskolcon nyitotta meg kapuit a Batyu-Téka, melyet a Szimbiózis Alapítvány nonprofit kft-je működtet. A költségek egy részének finanszírozására pályázati forrásbevonással történt, de jelentős önerőt is biztosítani kellett.

Az étteremben 4 fő dolgozik fixen (az üzletvezető+3 fő, akik a kiszolgálásban dolgoznak), valamint naponta 3-4 fő fogyatékossággal élő fiatal (főként autizmussal élő és értelmileg akadályozott személy), akik körforgásszerűen az alapítvány intézményeiből (lakóotthon, nappali ellátás) érkeznek, terápiás munkavégzés céljából.

A sort Ricsivel zárom. Szellemileg teljesen ép, így a felszolgálói munka elméleti elsajátítása nem okoz számára problémát. Az viszont annál inkább, hogy az egyik kezével a kerekes széket kell hajtania, míg a másikban a tálcát viszi. „Nagy kihívásnak tartom. Nem egyszerű hajtani a széket és a tálcát vinni, de most van a gyakorlás időszaka, s egyre jobban megy. Nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni és viccelődni, így remélem, ez majd kompenzálni fogja, ha valakinek a nyakába borítok egy forró kávét.” A teremben felzúg a nevetés, hiszen már mindenki várta, hogy Ricsi valami szellemeset mondjon. Míg Ricsin nevetgélünk és ugratjuk, sütemények kerülnek az asztalra, s az est hátralévő részében mindenki már inkább ezzel foglalkozik.

Ilyen hely nem volt még Budapesten. Sőt, ebben a felállásban sehol. Hiszen az országban nincs olyan kávézó, ahol fogyatékkal élők alkotnák a személyzetet éppúgy a vendégtérben, ahogy a konyhában.

Elsőnek lenni mindig jó. Tudják ezt ezek a fiatalok is, ezért lelkesek, szorgalmasak, nyitottak az új befogadására, és nem utolsó sorban, szinte mindannyian nagy kávérajongók.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

Csorba Nórát, a Nem Adom Fel Alapítvány PR-osát kérdeztem.

 Kiknek és miről szól a Nem Adom Fel Alapítvány?

Ha nagyon definíció-ízűként szeretnék fogalmazni, akkor úgy hangzik, a 18 év feletti, megváltozott munkaképességűek munkaerő piacra való integrálása a fő célunk. Ami persze igaz, de ennél sokkal több. Az elmúlt 10 évben igyekeztünk nem csak a sérült embereket beilleszteni a társadalomba, hanem az arra fogékonyaknak megmutatni ennek a világnak a sokszínűségét. Így tudott létrejönni a Nem Adom Fel Együttes is, amit sok közismert személy támogat. Valamint, van egy „érzékenyítő csapat”-unk, akik rendszeresen tartanak tréningeket és előadásokat nagyvállalatoknál, állami intézményeknél, hogy a vezetők és az alkalmazottak hogyan segítsék a hozzájuk kerülő sérült embereket. Ez az egyik leghatékonyabb programunk a sztereotípiák szertefoszlatására. S most következik majd a Nem Adom Fel Café&Bar, ami terveink szerint ugyanolyan erővel fog tudni hatni ebben a kölcsönös integráló folyamatban, mint amikor cégekhez vonulunk ki.

Mire gondolsz pontosan?

Egy kávézó mindig jó terep a találkozásokra. S nekünk pont erre van hatalmas szükségünk. Itt tudjuk leginkább megmutatni, hogy a sérült és megváltozott munkaképességű emberek pont olyan feladatokat tudnak ellátni az életben, mint bárki más. Ez egy nagyon kötetlen hely lesz, hiszen szeretnénk a vendégeknek megmutatni azt az arcunkat, amilyenek valójában vagyunk.

Mit lehet tudni a személyzetről?

Ez egy válogatott társaság. Két castingon vagyunk már túl. Ez is pont az élet egyéb részének megfelelően történt. Meghirdettük lakóotthonokban, napközi otthonoknak a státuszokat. Az érdeklődőknek be kellett nyújtani egy önéletrajzot. Miután meghallgattuk őket volt egy kicsi gyakorlat is. Ennyi. Igyekeztünk különböző személyiségeket találni, mert kellettek emberek a konyhába és a vendégtérbe is. Pultos emberekben is gondolkodunk, de ez másodlagos prioritást élvez, mint az előbbiek.

Gondolom, nagyon heterogén csapatot sikerült így összeválogatnotok. Mennyire tudtátok őket hatékonyan együtt képezni?

Furcsa kis világ ez. Sokszor azt hiszi az ember, hogy ő formálja őket, közben pedig pont fordítva történik minden. Hatalmas lelkesedéssel álltak ehhez a folyamathoz. De természetesen volt egy speciális tananyag, amit hárman állítottunk össze. Koszta Attila, Tunyogi Szilvia és én, akik az alapítvány munkatársai vagyunk, s jól ismerjük a fogyatékkal élő fiatalok szokásait. Három hétig képeztük őket. A szellemileg sérült emberek bizonyos specializációkkal működnek. Ennek a társaságnak minden tagja hihetetlenül fogékony. Ezen, vagyis a felfogóképességükön tudtunk rájuk igazán hatni. A viselkedéskultúrájuk az adott. Ők ilyenek, ebben képtelenség változást elérni, de ez nem baj, hiszen mindenki nagyon pozitív személyiség. Ennél többet akkor sem tudtunk volna kihozni belőlük, ha akartunk volna. Így nem maradt más dolgunk, mint a technikai rész alaposabb elsajátíttatása. Tálcafogás, asztaltakarítás, jobb oldalról való szervírozás, stb.

A konyhában dolgozókat is ennyire könnyű volt betanítani? Mert azért az más terep.

Nem volt nehezebb. De nekik lesz segítségük. Egyrészt, a konyha fő munkatársai az alapítványnál dolgozó kollégák, akik bármikor, bármiben segítik őket. Valamint, minden munkafolyamatról fázisfotók készültek, amik a falra lesznek ragasztva. Így pontosan tudni fogják, melyik szendvicset, hogy kell összerakni, ahogy azt is, mikor, hol kell mosogatni.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

Mi volt a legnehezebb lépés a képzés során?

A sérült emberek érzékenyebbek és ezért valamivel bizalmatlanabbak is. Leginkább olyan emberekkel szeretnek beszélgetni, akiket ismernek, vagy akiket megkedvelnek. De egy kávézóba legtöbbször idegenek érkeznek. Amennyire lehetett, igyekeztünk ezt a helyzetet gyakoroltatni velük. Talán a létező összes emberi természetet és viselkedésmintát reprodukáltuk nekik. (nevet) Ösztönösen megtanulták már az életben, hogyha baj van, ahhoz az emberhez mennek segítséget kérni, aki közel áll hozzájuk. S mivel mi ott leszünk, lesz kihez fordulniuk.

 De azért mégsem ugyanaz, ha te játszod a haragos vendéget.

Ez igaz. De én nem vagyok a barátjuk a hétköznapokban sem, ezt ők is tudják. Hosszú ideje tekintenek rám úgy, mint aki a vezetőjük. Egyedül Ricsinél volt ezt nehéz megoldani, mert vele három éve dolgozom együtt, mint az alapítvány munkatársával. Most pedig a főnöke leszek. Leültünk és megbeszéltük ezt a helyzetet….ahogy az élet más területén is pont így történt volna. Számomra inkább a többiekben való gondolkodás volt nehezebb. Akikkel most dolgozni fogok, mindannyian idősebbek nálam. Nekem lélekben ezt sokkal nagyobb meccs volt lejátszanom, hogy hol vagyok én hozzájuk képest a magam 22 évével.

S teljesen elfogadtattad velük, hogy te vagy az elsődleges bázisuk mindenben? Hiszen értem én, hogy nagyon sok szituációs gyakorlaton túl vagytok, de az nem az élet.

Most úgy néz ki, mindent tudnak, minden érzést a helyén kezelnek. Amikor majd megnyílik a kávézó, egészen biztos, hogy lesznek nehéz pillanatok. Akkor semmi nem fog számítani, beülök az illetővel egy 2*2 méteres szobába, s addig nem megyünk ki, addig beszélgetünk, amíg a lelkében minden a helyére nem kerül. Nem lehet, s nem is akarom másképp kezelni őket, mint ahogy eddig tettem.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

Vannak benned kételyek?

Inkább csak elő félelmek. Nagyon intelligensnek tartom őket ahhoz, hogy az ingereket jól le tudják vezetni. Elraktározzák ők a negatívumokat, ahogy bárki más, de tudnak tovább menni. Magamtól jobban tartok. (nevet) Hihetetlenül pörgős ember vagyok. Félek, hogy néha lemaradok majd egy olyan pillanatról, amiről nem kellene. Én most pl. azt tanulom, hogy kicsit lelassítsak, figyeljem a pillanatot, hogy ne rögtön a következő lépést nézzem. Feltétlenül látnom kell, hogy senki ne legyen elnyomva vagy túlértékelve a csapatból, hanem mindenkit egyformán kezeljek. Hiszen Budapesten úttörők leszünk. Nincs még olyan hely a városban, ahol fogyatékkal élőket foglalkoztatnának. Látnom kell mindent, hogy tovább tudjam adni azoknak a gyakorlati dolgokat, akik ezután akarnak majd ilyen helyet nyitni.

A személyzeten túl mit kell tudni a kávézóról?

Kb. 80 férőhelyes lesz maga a kávézó a 200 nm alapterületből, ahol kávét, üdítőt, salátákat, hideg és melegszendvicseket, részben általunk készített süteményeket és alkoholt lehet majd kapni. Szeretnénk az árakat viszonylag alacsonyan tartani, így a Tchiboval szerződtünk le. Ugyanis a kávézón túl, van egy elég nagy rendezvényhelyszínünk is, így a koncepció kialakításánál azt is figyelembe vettük, mit érdemes tartanunk egy esetleges rendezvény szemszögéből. A konyhánk melegkonyha is egyben, de egyelőre a kávézó a fontos, hiszen abból van a környéken kevés. Viszont marad még kb. 120 nm-ünk, amit majd ki kell használnunk a későbbiekben, ezért egyrészt közösségi térként szeretnénk funkcionálni kiállításokkal, koncertekkel, sorolhatnám.

Ez hatalmas költséggel jár.

Különböző támogatásokkal és összefogással jött létre a koncepció. Több millió forintot nyertünk OFA pályázaton, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma is támogat bennünket. A Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet a fő üzemeltető. Magánszemélyek és a cégek is támogattak bennünket, ahogy civil szervezetek is, pl. a tananyag kidolgozásában. Ez egy nagyon nagy együttműködés eredménye lesz.

Mindez a 8. kerületben. Nem lett volna jobb a belváros?

A többrétű integráció miatt megyünk leginkább oda. Bárhol a városban érdeklődéssel figyelnének bennünket. Azt gondolom, kevésbé meghatározó a kerület egy sérülteket foglalkoztató kávézó tekintetében. De mi az Óbudai Egyetem mellett leszünk, azért az már nem egy annyira rossz környék.

fotó: Nagy Balázs

fotó: Nagy Balázs

Mik a távlati terveitek?

Ez egy lassúbb folyamat lesz. Nyilván ez elején látni szeretnénk, mit szeretnek a környékbeliek, valamint a srácok, hogy bírják majd mindezt abban a 4 vagy 6 órában. A legfőbb vágyunk, hogy a cateringünket ki tudjuk majd vinni különböző külső rendezvényekre. Ez már gyerekcipőben meg van most is, de az igazi mégis csak az lenne, ha ezt a Nem Adom Fel Cafe&Bar tudná megtenni a későbbiekben.