A vörös homokkő képződmények közt autózunk, mindegyik sziklának neve van. Indián vezetőnk természetesen mindet külön-külön messziről megismeri. A terepjárós túra pihenőhelyéhez érve hevenyészett tábori konyha és finom illatok fogadnak.
Az asszonyok ebédet készítenek nekünk. Vezetőnk biztosít arról, hogy igazi indián ételt fogunk kóstolni, izgulunk is egy kicsit, hogy milyen egzotikus különlegesség kerül az asztalra.
Frybread – hangzik a válasz. Szóval valamilyen kenyér, ennyit sikerül elsőre megtudni. Legnagyobb meglepetésünkre azonban
egy klasszikus balatoni lángost kapunk, tejföl és sajt helyett gazdagon megrakva marhahúsos chilis babbal.
Meglepetésem nem tudom takargatni, és hátramenvén a tábori konyhában felfedezem a lángossütő szekciót: az asszonyok dagasztják-nyújtják-sütik az általuk hagyományos indián ételnek vélt frybreadet.
A rezervátumba költöztetéskor megváltozott az életük, a korábbi életterüket elhagyva a halászó-vadászó indiánoknak új élelmiszerek után kellett nézni. A környéken élő mexikói asszonyoktól tanulták nagyanyáik a lángos készítésének módját, és az étel bevonult a navajo "klasszikusok" közé.
Megmutatom nekik a múlt heti, otthoni lángosozásról készített fotóimat, hogy elhiggyék: nincsenek egyedül.
Kisvártatva együtt sütjük a lángost, és hallgatom indián meséiket. Ha valaki Navajo tacót lát az USA-ban az étlapon, eztán