Menükártya

À la cARTe – gasztronómia a magyar képzőművészetben címmel fantasztikus kiállítás nyílt az egri Kepes Intézetben. Kötelező megnézni!

A gasztrokultúra ismerői jól tudják, ha ritkán is mondják ki, hogy az étellel való találkozás legmélyebben átélt pillanataiban az erotikához hasonlít. Egyszeri, kivételes kapcsolat, ami kaput nyit a tiszta gyönyörök kertjébe, vágyakat ébreszt a lét gyökereivel való érintkezésre. Az érzékek teljes kitárulkozása intim élmény, az élet intenzív megélésének örömét kínálja fel az arra kész befogadó számára. Sokkal több köze van a rajongáshoz, mint a puszta táplálkozáshoz.

A gasztronómia ebben az olvasatban nem egy konyhai műveletsor, nem is egészségtudomány, hanem a teljesség átélésének módja. Alighanem ez a szemlélet ihlette az egri Kepes Intézet (Széchenyi István utca 16.) új kiállítását is. A fél éve megnyílt – és már múzeumi rangot kapott – kiállítóhely À la cARTe – gasztronómia a magyar képzőművészetben címmel lebilincselő összeállítást kínál a 19. század közepétől a legújabb kortárs művekig abból a fantasztikusan gazdag hozadékból, amit a magyar művészet másfélszáz év alatt az ételek, az étkezés témájából képpé formált. Egy híján száz alkotó műveit vonultatják fel; Szinyeitől Gőbölyös Lucáig, Rippl-Rónaitól Bukta Imréig olyan széles a választék, olyan páratlanul gazdag az „étlap”, hogy a legváltozatosabb ízlésű ínyenceket is elkápráztatja. És noha a Kepes Intézet nem fűz kommentárt a bemutatóhoz – azt sem tudja meg a látogató, miért éppen ezt a témát választották, milyen apropóból és mely koncepció rendeli egymáshoz a műveket –, alcímek és tartalmi jelek híján is egészen jól eligazodunk a termekben. Hamar fölfedezzük például, hogy a tárlat gerincét képező teremsor, a bejárattól induló tengely a kenyér és a gabona körül forog. Innentől világos a képlet: az étkezés első számú, ősi szimbólumával kezdődik az út. A kronologikus rendtől megszabadulva járkálhatunk a legkülönfélébb korok jelkép- és stíluskészletében, ételről ételre, kenyértől húsig, haltól zöldségig, mint egy jó szakácskönyvben.
A tematikus csoportosítás pedig természetes módon hozza magával azt a gyönyörűséget, hogy gyors egymásutánban, szinte műről műre változnak a nézőpontok. Csernus Tibor kenyeres csendélete egy szűk szemhatárú korban született, mégis az élet megélésének csöndes szépségét hirdeti; a ráközelítés és eltávolodás, a németalföldi kismesterek festői tudásával komponált fényhatások kissé elmosódnak, mitikus mélységek nyílnak meg a kompozícióban. Paizs László plexibe öntött, megfolyatott tárgykollázsa viszont éppen ellenkezőleg, egy tiltásokkal teli külvilág belső feszültségeit zárja magába, míg Pinczehelyi Sándor – már a rendszerváltás körül – magyar nemzeti szimbólumokkal foglalja vissza a paraszti kultúra alapját jelentő kenyér képét. A klasszikus avantgárd egyik első hazai festője, Nagy Balogh János a 20. század elején érvényes szociális érzékenységgel telíti a témát, a néhány évvel később induló Bene Géza viszont már líraibb eszközökkel nyúl hozzá. Furcsa módon fér meg itt Ferenczy Noéminek a mindennapi munka előtt tisztelgő pék-zsánerképe Borsos Lőrinc 2010-es, nyíltan provokatív zacskós kenyér-sorozatával.
A kenyér után sorra bomlanak ki a festészeti toposzok: a konyha működése, a kész étek, amit Esterházy Marcell aranyra festett raklapokon, bádog ételhordókban tálal, Gőbölyös Luca viszont egy pszeudo-televíziós főzőshow keretében férjfogó rituálévá avat, a videók mellé pedig kimerevített fotókon csendéletet formál a receptekből és a babonákból, s így kortárs multimédiás eszközökkel játszatja össze a népi tradíciót a fogyasztói kultúra fölötti iróniával. De ugyanilyen sok réteget mozgósít Fényes Adolf 1910 táján született Kugler-süteményes vászna, Derkovits Gyula, Rippl-Rónai és Schönberger Armand korai modern csendéletei, a legváltozatosabb natura morta képek almákkal, köztük Perlrott Csaba Vilmos, Berény Róbert, Szobotka Imre klasszikusabb kompozíciói, vagy a fiatal Szabó Ádám „szupergyümölcsei”. Külön kis termet kaptak a szentendrei alkotók, Ámos Imre, Anna Margit, Vajda Lajos és Barcsay, majd egy újabb térben falatozók életképei jelennek meg, köztük Szabó Vladimír csodálatos-groteszk Manet-parafrázisa és Farkas István kávéházi jelenete. Vallási szimbólumként jelenik meg a hal a neoavantgárd korán elhunyt különcénél, Altorjai Sándornál és a kortárs Szanyi Borbála festett, vénséges deszka-kollázsán; főszereplővé emelkedik a kék vizeskancsó Rippl-Rónainál és Kmettynél, aztán Baranyai Levente vastag, pasztózus vásznain szuperközeli, végtelenített valóság lesz a hús, majd finomabb, mérnöki rendbe szedi a csendélet elemeit a kivételes festői bravúrokat mutató Kupcsik Adrián. Végül Csernus Tibornak a budapesti Lehel piacról festett szürrealista víziója zárja a sort, értelmezve a kenyértől a káoszig tartó út kanyarulatait.
Alapművek és alig ismert, rejtőzködő szépségek tárháza a december 15-ig látható egri kiállítás, csodálatosan sokoldalú, felfedezésre váró táj a gasztronómia és a vizualitás közös területén.

 

Tavaly januárban, a Magyar kultúra napja apropóján háromrészes sorozatot indítottunk, mely egyes művészeti ágak (film, irodalom és színház) illetve az evés kapcsolatát vizsgálta.

A facebookra további képeket töltöttünk fel.

A cikk létrehozásában Varga Csaba, a kiállítás egyik kurátora volt segítségünkre. Köszönjük neki.