A főbűnös a szarvasmarha: tartásához 28-szor nagyobb földterületre és 11-szer több vízre van szükség, mint a sertés- vagy baromfitartáshoz, minek következtében ötször több üvegházhatású gáz kerül a levegőbe, mint a másik kettő esetében.
Felmerült azonban néhány alternatíva. Olyan húsok, amelyeknek a fogyasztása nem terhelné annyira a környezetet – bár talán egy kicsit idegenkedünk tőlük. Ilyen például a strucc. Annak, hogy az emberiség kevés struccot fogyaszt, nem kulináris, hanem történelmi-kulturális oka van, amennyiben a struccokat hagyományosan a tollukért és nem a húsukért tenyésztették. A strucchús pedig színre és állagra hasonlít a marhához, viszont jóval soványabb annál, alacsonyabb a koleszterintartalma és több benne a vas. Hab a tortán, hogy maga a strucc – ellentétben a marhákkal – nem bocsát ki (magából, igen) metánt, ami üvegházhatású gáz.
Aztán ott van a mókusok húsa, aminek Észak-Amerikában már komoly rajongótábora van. A mókushús állítólag csak a 20. század elején került le az amerikai étlapokról, hiszen a hús maga nagyon ízletes, kicsit diós utóízzel, amit a vadászó ember nagyon kedvelt. Európában (az Egyesült Királyságból indulva) azért kezd elterjedni a mókushús fogyasztása, mert ezzel is védik az őshonos vörös mókusokat, akiket az amerikai, agresszív és nagyon termékeny szürke rokonuk kezd megtizedelni. Környezetvédelmi szempontból pedig nem mellékes, hogy vadról, és nem tenyésztett állatról van szó.
Az alternatív állattartási lehetőségek között merült fel – ha nem is Európában, hanem leginkább Bolíviában és Peruban – a láma fogyasztása is. A lámahúst nagyjából a marha és a bárány kereszteződéseként írják le, de a marhánál édeskésebb és egészségesebb is. Tenyésztése pedig sokkal kevesebb környezeti kárral jár, egyrészt a lámák patája miatt, amik nem károsítják annyira a talajt, másrészt az evési módjuk miatt, hiszen ők nem gyökerestül tépik ki a növényeket.
