A Németország déli részén, különösen Münchenben népszerű bajor kolbászra a helybéliek külön intézményként tekintenek. A hűtőszekrény előtti időkben kizárólag a délelőtti órákban ették; a mondás úgy tartja, hogy a bajor kolbász nem várhatja meg a déli harangszót. Bár ma már minden napszakban elérhető, hagyományosan reggeli eledelnek számít, amit München egyik tradicionális sörkertjében ülve, ráérősen illik elfogyasztani.
A főzött bajor kolbászt szigorúan a bőre nélkül eszik, mellé pedig nagy sószemekkel meghintett, vajas bajor perec és édes mustár dukál –
érdekesség, hogy a korai órákban is búzasörrel szokás leöblíteni.
A kolbász jellegzetes szürkésfehér színét egyrészt annak köszönheti, hogy eltérő abálási eljárással készül, másrészt a húst nagyon finomra darálják, illetve nem adnak hozzá paprikát. A mi dominánsan paprikás kolbászaink után ezért első alkalommal ízre és színre is meglepő lehet, sokakban elsőre visszatetszést kelt. A minimum 51% borjúhúsból, valamint szalonnából és sertéshúsból készülő bajor kolbászt petrezselyemmel, borssal, hagymával, citrommal, gyömbérrel, valamint kardamommal fűszerezik.
A berlini currywursttal összehasonlítva a bajor kolbász sokkal inkább egy életfilozófia, mint egy sietősen, papírtányérról behabzsolt gyorskaja. A Berlinbe látogatók sokszor csalódnak, amikor kipróbálják a currywurstot.
Egy falat történelembe harapnának, de a történelem íze nem mindig olyan, mint amilyennek elképzeljük.
A berlini currywurst védelmére legyen mondva, hogy a II. világháború utáni hiánygazdaság terméke. A currys ketchupben úszó, bőröstül vagy anélkül, többnyire egy bódé előtt állva elfogyasztott, alsókategóriás kolbász azonban nem éppen egy világraszóló kulináris élmény.