Izgatottan csengetünk: nyílik az ajtó, és Gáspár Károlyné, Annuska mosolyog szemben velünk. Látogatásunk célja nem más, mint megismerni a zenész romák életét, és felderíteni, hogy vajon, a hétköznapjaikat hogy alakítják, mit étkeznek, milyen éttermekben zenélnek.Belépünk, és Annuskát követően mosolyogva nyújt kezet ifjabb és idősebb Gáspár Károly is, majd közösen bekísérnek a szép, rendezett nappaliba, leültetnek, megkínálnak sütivel, kávéval, és már beszélgetünk is. Míg feléjük tartottunk, azon gondolkodtunk, hogy merrefelé találkoztam élőzenével mostanság? Rá kellett jönnünk: teljesen átalakultak a szokások, és manapság már inkább rádió szól mindenhol, jobb helyeken kellemes háttérzene. Így nem tétovázunk, rögtön a múltról érdeklődünk, hogy változott meg mindez, illetve kezdjük az alapoknál: hogyan lettek ők zenészek. Előkerül egy nagy albumnyi fénykép, miközben lapátoljuk be a krémest, el is kezdenek mesélni rengeteg élményükről.
- A nyolcvanas években, hét napból hatot zongoráztam,- meséli id. Gáspár Károly- később 10 évet a Budapest Körszállóban dolgoztam, ahol nagyon nagy tisztelet övezett. Akkoriban természetes volt, hogy a vendéglátóhelyeken élőzene szólt. Beutaztam a világot, hajók bárjaiban játszottam, a vendégek nagy megelégedésére. A rendszerváltás előtt mindenki megbecsült bennünket, egy jó bárzongoristának híre volt a városban: miattunk is jöttek az éttermekbe. Játszottam szólóban, énekesnővel vagy dobossal, mindenféle zenei stílusban. Mi vittük a magyarok hírét szerteszét a világban. Azóta is, ha megkérdezel egy turistát, hogy mi az első pár dolog, ami eszébe jut Magyarországról, rávágja, hogy: gulash, gipsy music!
-Valóban, jó lenne újraéleszteni a zenélés hagyományát az itthoni vendéglátásban! – kapcsolódik be ifj, Gáspár Károly is a beszélgetésbe. - Rengeteg hasonló zenésztársam várja, hogy elhelyezkedhessen, mert nagy a verseny. Az éttermek, bárok bevették azt a szokást, hogy minden nap más zenéljen náluk, ezzel ellehetetlenítenek minket. Egy szakácsnak sem mondhatod azt, hogy akkor kérlek, egy napra gyere a héten, a többi nap más jön, nehogy megunjanak a vendégek. Egyedüli útként a hajókon való zenélés működik, én is rengeteg országban voltam már.
A Gáspár-család igazi zenész romungro család. A romungro-k, azaz „magyarcigányok”, a 18-19 században tértek át a magyar nyelvre, leghíresebb mesterségük a zenélés volt. Érdekes összefüggés, hogy Rigó Jancsi, aki a sütemény ihletője, szintén romungro prímás volt. Sokaknak első asszociációja a cigányzenészekről a népzene, azonban a romungro-k később más műfajajokban is-klasszikus zene, jazz- magas színvonalat értek el.
Amíg Gáspáréknál vagyunk, úri módon kezelnek: természetes a házi sütemény, és a kávé-tea. Annuska, a család háziasszonya mosolyogva meséli, hogy minden nap meleg étel kerül a család asztalára. Étkezési szokásaik teljes mértékben ötvöződtek a magyar konyhával, mégis a sok-sok kérdezősködés után kiderül, hogy van egy „titkos” családi recept Csővárról: a túróslepény, ami Gáspárék (és az egész ház!) kedvence. Nem hagyhatjuk ki, elkérjük a receptet, már főzünk is.
A tésztához a következőket használja: 1 kg liszt, 2 kanál kristálycukor, 20 dkg zsír, 3 tojássárgája, 450 g tejföl, fél zacskó sütőpor, 3 dkg élesztő 3 dl tejben megfuttatva. Először a száraz komponenseket keverjük össze, majd szép óvatosan beleforgatjuk a zsírt, tejfölt, tojásokat, és végül az élesztőt. Alaposan kigyúrjuk, nincs szükség külön kelesztésre, annyi idő bőven elég a tésztánknak, amíg kikeverjük a túrós tölteléket. A túróhoz (1kg) keverünk tehát 1 tojást, vaníliát belekaparunk, citromhéjat belereszelünk, és gondosan kikeverjük. Sütőpapírral bélelt tepsibe nyújtjuk a tésztát, rárakjuk a túrós tölteléket, majd fahéjas cukorral alaposan meghintjük.
- Egy tepsi sütemény körülbelül 20-30 perc alatt elkészül. - meséli Annuska mosolyogva - Amíg kisütöm az első adagot, az alatt pont elkészülök a következővel. -. Elképesztő illatok lebegnek a kis konyhában, így nem lepődünk meg, amikor kiderül, hogy a házban is imádják Gáspárék túrósát, mindenki kap egy kis kóstolót, ha egyszer nekilát Annuska a sütögetésnek.
Amíg készül a rengeteg túróslepény, van időnk kicsit beszélgetni arról, hogy mit esznek ebédre, vacsorára. Azt gondoltuk, hogy mivel a „fiúk” beutazták a világot, nehéz dolga lehet, hogy megfeleljen az „elvárásoknak”, de tévedünk. Imádják a kosztot, amit az asztalra rak, minden nap meleg ebéd és vacsora készül, és még arra is van gondja a kedves háziasszonynak, hogy szépen kidíszítse az ételeket: „Így jobb ízűen esszük”, érvel nagyon okosan.
Kiderülnek még érdekességek: a paprikás krumpliba nokedlit szaggatnak, illetve leginkább az, hogy nagyon gazdagon étkeznek. A krumplistészta vagy cvekedli náluk csak köret egy jó sült mellé. Ahogy beszélgetünk, előkerül még egy titkos komponens: a bodag (azaz cigánykenyér, vagy vakaró.). Ez egy egyszerű kenyérhelyettesítő, ami liszt, só és víz keverékéből készül, egy tojással -(20 dkg liszthez egy tojás.). Pillanatok alatt elkészül, bő libazsírban süti ki, sülés közben megszurkálja pár helyen, hogy könnyebben megsüljön. Még forrón rágcsáljuk a kis konyhában. Sültekkel és párolt káposztával eszik, lelki szemeink előtt azonban már tejföllel, jó fokhagymásan lebeg. Tökéletes, és gyors megoldás, ha épp nincs mit rakni az asztalra!
Károlyt és Karcsit kérdezgetjük közben, ahogy kiérkeznek a konyhába, hogy melyik nemzeti étel volt az, ami igazán megfogta őket. Mindketten egyetértenek abban, hogy legjobban a leves hiányzott nekik az akár féléves utak alatt. Egyedül Japánban sikerült id. Gáspárnak olyan „húsleveshez egészen hasonlító” levest kérnie az ottani szakácsoktól, amit utána jóízűen megevett. Míg mesélnek, csendben végignézünk a családon: a sok viszontagságnak fittyet hányva, meghitt hangulat, béke uralkodik. Vajon, ez Annuska műve?- gondolkozunk magunkban.
A kis család a Józsefváros szívében él, szerényen, rendezetten. Ha végignézünk a falakon, mindenhol fényképek tanúsítják az elmesélteket, az egyik szobában várakozik a pianínó, tetején jazz- és komolyzenei cd-k szépen felsorakoztatva. Kicsit elszomorodunk: időutazáson vagyunk. Vajon mi változtatta meg annyira a vendéglátói trendeket, hogy ezek a könnyed eleganciával bíró zongoristák az utcára kerültek? Id. Gáspár meséli, hogy az utolsó munkahelyéről úgy bocsátották el, hogy az új főnök kijelentette: gyűlöli a zenét. A régi zongorát utoljára a szálló mellett látta, a zuhogó esőben.
Talán egyszer újra felvirágzik az élőzene. „A zenében élek, gondolkozom, a jazz és improvizáció hangulatával,nyitottságával lélegzem.” olvasható ifj. Gáspár tollából. Nagyon jó lenne, ha ezt megmutathatná minél több helyen. Bízzunk abban, hogy újraéled a hagyomány, és a zene szerves része lesz egy igényes étkezésne
k, akár egy jó bor.