Jaffai kikötő - orosz befolyás

Jaffa nevezetességeit elhagyva, abban a hitben kóborolok a tengerparton, hogy egyszer csak kikötői csapszékek, kocsmák rengetegébe tévedek, ahol frissen zsákmányolt halakból készülnek változatos fogások.Elég hosszan tápláltam magamban ezt az illúziót, hogy, ha kikötő és levantei, akkor nyüzsgő élet, és kulináris gazdagság kell várjon itt. Ezzel szemben a napsugár némi előleget ad nyári kegyetlenségéből és máris éles árnyékokkal rajzolja körül a hűvösbe igyekvő kóbor kutyákat és csenevész macskákat. Emberi lény csak elvétve bukkan fel, a reggeli zsákmányt már biztonságba helyezték, esetleg itt-ott néhány háló javítására kerülhet sor, bár tulajdonosaik behúzódtak a kikötőt szegélyező terméskő falba vájt apró műhelyeikbe.

Nem adom fel: újabb kanyar és elnyűtt hullámlemezes dokk után mégiscsak beleütközöm néhány árván, fehéren lustálkodó műanyag székbe és szellőtől borzolt fehér abrosz borította asztalba. Aprócska öbölben halászhajók ringatóznak, egyéb mozgás nincs. A terített asztalokkal szemben inkább raktárnak kinéző épület üvegportálja gyaníthatóan éttermet rejt maga mögött. Felfedezem, hogy az üvegtáblákon megfakult színes fényképek gazdag halvacsorákról és még annál is gazdagabb népek vidám kikötői mulatozásáról tudósítanak. A cirill betűk jelenléte is megerősítette, hogy a fényképen látható hölgyek és urak többségében orosz illetőségűek. Tovább nem lévén kikötő, arra a következtetésre jutok, hogy megérkeztem a kívánt helyre, ha ínyencek, a friss hal szerelmesei idáig kimerészkednek, akkor nekem se lehet kifogásom. Növekvő érdeklődésem a személyzet egyik filigrán tagját is arra készteti, hogy napernyőt nyitva letelepedésre csábítson. Az étlap fényképes, ivrit, orosz, angol nyelveken sorolja végtelenségig a halkülönlegességeket. Nincs visszaút, a napernyő hívogató árnyéka, a bárkák felől beszökkenő nyers hal illata eldönti a kérdést. Halas éttermet a forrásnál kell nyitni, a többi nem számít.

Ikrás vaj, vagy inkább gyári majonéz ikrával kihabosítva és friss piták landolnak az asztalon. Gyári vagy nem gyári, mégis kívánatos. Az ikrás ízesítés magas labda, mindjárt bealapoz a tengeri ízek további menetének. Igyekszem ignorálni a fényképeket és érdeklődő diskurzusba keveredve a felszolgáló hölggyel eldönteni, mi legyen a főétel. Társam azonnal lecsap a kalamarira, arra már nincs gondunk. Vegyes haltálat választok.

Sejtem, hogy panírozott lesz, de nem vagyok ellensége a friss, ropogós bundának. Salátaágyon hevernek a halaim: van köztük szardínia, és más apróbb félék, amelyeket szégyenszemre nem ismerek fel, viszont mindegyik pompásan ropogós, gerincnél könnyedén omlós, friss, illatos, abbahagyhatatlan. Nem szép a salátaágy, bár gyakori szokás a halakat így tálalni. Sose értettem, hogy az így átmelegedett és átázott saláta leveleket miért kéne elfogyasztanom. Gyári ketchup is jár ezekhez a halakhoz, amit rövid gondolkodás után inkább kihagyok.

Macskák népes csoportja kering körülöttünk, nem lévén más vendég, érdes nyivákolással minket figyelmeztetnek, hogy a halfejek feldolgozása az ő feladatuk, sőt kiváltságuk. Nem vitatom ezen jogukat, készséges dobom, ami jár.

Jaffában, a kikötő elhagyatott zugában ülök egy orosz étteremben, emberi lényt közel-távol nem látok, a bárkák csendesen csobbannak, a fakó fényképekkel tapétázott üvegportál mögül Louis Armstrong trombitaszólója lopakodik felém, hogy a macskák éhség intonálta nyávogása köré csavarodjon.