Tokióban jó éttermet találni nem nehéz, miután ebben a városban van a világ legtöbb Michelin-csillagos helye. De ha úgy akarunk enni, mint a japánok, akkor – a japán étlapokat figyelembe véve – lehet, hogy bajban leszünk. Bizonyára nem cseng ismeretlenül a híres Tsukuji tonhalpiac vagy Jiro mester neve, akinek a szusijainak még a Michelin-guide szakemberei sem tudtak ellenállni, de aki valamennyire járatos a japán gasztronómiában, az azért tudja, hogy a japánok leginkább az izakaye névre hallgató tapas-jellegű ételbárokban és a ramenekben szeretnek enni, amik általában a metróvonal közelében vagy a metróállomásokon találhatók.

A következő helyek a japánok kedvencei, nem a turistákra hajtanak, ezért aztán valószínűleg latin betűs étlapot nem is találunk, de abban biztosak lehetünk, hogy jó áron nagyon jót fogunk enni. Főleg ha szóba elegyedünk valakivel a helyszínen, és ő segít választani.

Tokióban gyakorlatilag a nap (és az éjszaka) bármely órájában lehet enni, és nem is csak street foodot. A pénztárcabarát ramen– vagy szoba-bárokban kevés az asztal, és az éjszaka közepén is felszolgálnak. Ha a minőség miatt aggódunk, csak nézzük meg, milyen hosszú a sor a hely előtt nappal. Ha több, mint tíz ember áll sorba, akkor az az étterem minden bizonnyal rendben van.

Az egyik ilyen szoba-bár a Shibuyában levő Sagatani Soba, ahol 400 jenért, azaz kb. 3 euróért már kapunk egy bamusztányérban felszolgált, szezámmagszóssal tálalt tésztát. Ha még egy sört is kérünk hozzá, akkor is megússzuk az egészet 600 jenből. Itt pincérrel nem fogunk találkozni: a bejáratnál levő automatánál választjuk ki, hogy mit kérünk, a gépnél fizetünk, és csak a számlát kapjuk meg valakitől. Ha a helyi szokásokat akarjuk követni, 10-15 percnél ne töltsünk többet az étkezéssel.

Hasonló hely a Taishoken, azzal a plusszal, hogy ez egy igazi legenda: alapítója, a nagy Yamagisi szan tavaly meghalt, de még amikor már visszavonult, akkor is minden nap bement az étterembe, megitta a teáját, megízlelte a ételt, adott egy-két utasítást, majd kiült egy székre a bejárat mellé, hogy üdvözölje a vendégeket. A sűrű húslevesbe mártandó tészta mennyisége itt nagyon nagy, de az árak ugyanolyanok, mint a többi ramenben.

A híres Tsukuji tonhalpiac hamarosan bezár: eleve ideiglenesnek építették egy tűzeset után, de aztán tovább élt, mint számították, viszont a 2020-as olimpia miatt a mostani helyén be fogják zárni. A japánok között a legnépszerűbb piac az Amejoko, ahol a halat veszik a nagy ünnepekre. Itt – szintén jó áron – nagyon jókat lehet enni: ne hagyjuk ki a grillezett tonhalnyakat. Vannak, akik ezt nem becsülik sokra, pedig ízletes, bőséges és pénztárcabarát. Kipróbálására a legjobb hely a Jizakana Yatai Hamachan. Angol étlap nincs, de csak mutassunk rá a szomszédunk tányérjára, a pincér tudni fogja.

Tokióiakkal barátkozni napközben lehetetlen, de este, amikor a legelfoglaltabb üzletemberek is megengednek magunknak egy sört, szakét vagy sócsut, megpróbálkozhatunk vele, például a Bakawarai nevű helyen, Kichijoji negyedben, ahol nagyon sok a fiatal. Itt érdemes helyet foglalni. Érkezésnél egy tojás fog várni minket, rajta a nevünk. Ez a tojás az étkezés folyamán bele fog kerülni valamelyik fogásba. Népszerű, jó hangulatú hely.

A japánok egyik legkedveltebb fogása a currys rizs. Ha egy igazán eredetit akarunk enni, menjünk az Udon Currybe, Shinagawába, ami érdekes módon módon nem udont szolgál fel, hanem curryt angol mártásos tálban, és mellé rizst. A curryt lassanként kell a rizshez adagolni. Itt sem lesz angol menü, de ha megpróbálkozunk a pork, egg és garlic szavakkal, csak jól járhatunk.

A tokiói turista bizonyára ellátogat a Senso-ji templomba. Arrafelé enni se nem pénztárcabarát, se nem tipikusan tokiói dolog, kivéve a Hoppy dori utcát, ahol az egymást érő kis helyeken, az utcára kitett asztaloknál nagyon jó yakitorikat – nyárson sült húsokat – ehetünk. A leghíresebb innivaló itt a Hoppy nevű ital, ami a háború idején terjedt el: alkoholmentest sört kevernek likőrrel.

forrás: finedininglovers.com