Híres utazók street food-jai

Olyan utazókat kerestünk meg, akik munkából vagy kalandvágyból számos országban megfordulnak, nem a szállodák elzárt világában étkeznek, hanem a helyi gasztokultúrába kóstolnak bele.

Al Ghaoui Hesna, az M1 szerkesztő-műsorvezetője
A munkám miatt az utazásaim során nagyon sok rendhagyó étellel, étkezéssel találkoztam, de az egyik leginkább meghatározó street food Ugandában volt. Kampalában, egy külvárosi nyomornegyedben készítettünk felvételeket, amikor felfigyeltem egy nagydarab asszonyságra, aki egy házfal tövében ült két nagy vájdling között, és valamit hámozott, dobált egyikből a másikba. Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy méretesre nőtt sáskáknak tépi le a lábát, szárnyát, ami ment az egyik lavórba, a törzs pedig a másikba. Az emberek kimérve vették a még mozgó rovarokat, de a többség úgy fogyasztotta, mint a sült krumplit: forró olajban kisütötték, és csavart zsírpapírba tették. Az élő sáskát nem, a kisütöttet meg is kóstolta egy kolléga. Ázsiában is érdekes élményeim voltak. Kambodzsában például kifejezetten olyan helyet kerestem, ahol nem nagyon járnak turisták (ez még Kambodzsában is kihívás). Megismerkedtem egy helyi sráccal, aki egy kisebb folyó ágán felhajózva, többórás hajóúttal elvitt minket egy 40-50 házból álló cölöpfaluba. Nagyon érdekes ízek, illatok közé, egy elzárt világba érkeztünk. Itt például nem street, hanem river foodot készítettek a folyóból kifogott halakból. A házak között pedig egy ladikban kislány vitte a házakhoz a sült banánt, ami egy nagyon kedvelt snack az országban. A legsokkolóbb élmény Vietnamban ért. Emlékszem, sétáltam az utcán, és láttam, hogy nyársra tűzve, mint nálunk a malacot, egy nagy testű állatot forgatnak a tűz fölött. Ott volt egy komplett kutya, nem a részei, hanem egészben, piros-ropogósra sütve. A helyieknek megszokott és kedvelt étele.
Méder Áron, Föld-körüli szóló vitorlázás Carinával (2006–2009)
Meglátogattam közel negyven országot három év alatt, volt, ahol fél évet is eltöltöttem, és elég sok mindent láttam ez idő alatt. A legmeghatározóbb street food-élményem Pápua Új-Guineában volt. Ismerősöket látogattam meg a dzsungelben, helyiekkel utaztam fel kicsi csónakokban, és többször vettünk fel embereket, akik egy ideig velünk jöttek. Az ilyen megállókban több helyen lehetett venni elemózsiát. Füstölt halat és tápiókát ettem, az alapár körülbelül 90-100 forint volt egy adagért. A halat a melletted lévő folyóból fogták a halászok, az ételt egy idős néni készítette, egy fiatalabb lány árulta. Nem úgy kell elképzelni, mint a hagyományos street foodos helyeket, nincs szalvéta, a tányér pedig egy nagy levél.
A Fidzsi-szigeteken – ahol fél évig kényszerpihenőt tartottam – elképesztő volt megélni, hogy a harmadik világban, amit hajlamosak vagyunk szegénynek nevezni, alapvetően jobban élnek az emberek. Ha az étel minőségét nézzük, messze megelőzik az Egyesült Államokat vagy Svájcot. A 322 sziget lakosságának 85 százaléka a földből él, azt eszi, amit megtermel vagy kifog a vízből, elejt az erdőben.
Eritreában egydolláros kaja egy palacsintaszerű lepény, különböző fűszeres mártásokkal. Dél-Amerikában, Panamában nagy vasedényben árulták a kis, zöld kókuszokat megsütve, a supa dias egész kukoricát, répát, húsos levest jelent, nagy kedvenc volt, mindenki ezt eszi, kb. 180 forintért árulták kis bódékban. Vanuatun 200 helyi pénz volt a füstölt hal, a taro pálma levelébe csomagolva árulták, és nagyon finom volt.
Cseke Eszter, digitális újságíró, az On The Spot dokumentumfilmese
Az egyik legnagyobb favorit, amit ki nem hagynék Malajziában vagy Szingapúrban, a laksa. Egytálétel, lényegében egy leveshez hasonlít, csak nagyon sűrű, sűrűbb a jellegzetes tésztaleveseknél is. Pikáns, csípős és halízű, a kókusztejes alap miatt krémes, tele tenger gyümölcseivel és rizstésztával. Az egésznek mély piros színe van, a végén friss csírákat tesznek rá, meg egy fél főtt tojást és szép, nagy porcelántálban szolgálják fel.
A Maldív-szigetek kis szigetein a sütőtökös-kókuszos-tonhalas golyók a kedvenceim. Mosolygós muzulmán hölgyek, háziasszonyok készítik. Itt amúgy kevés zöldség terem meg a homokos talajon, de a sütőtök valamiért igen. Ezt megsütik, a kókuszt lereszelik, a friss tonhallal és chilivel egy kőmozsárban kikeverik, golyókat formáznak a masszából, és kókuszolajban kisütik. Chilis-citromos szószt tálalnak mellé: csíp, mint a fene, de nagyon finom.
Hogy legyen egy szörnyű street food-élmény is: a pirított tücsök Burmából. A piacokon nagyon népszerű, a helyiek imádják rágcsálni. Úgy tudom, különösebb tradíció nem fűződik hozzá, de mesélték, hogy amíg a felnőttek a földeken dolgoznak, addig a gyerekek délelőtt a kötényükbe gyűjtik a rovarokat, amit aztán pihenőidőben megsütnek. Ennek urbánus változatát kóstoltam, és egyáltalán nem volt pozitív élmény. A hölgy nem vette le a tücsök fejét, ami hatalmas volt, és talán az ronthatta el. Azt hiszem, örökre elvette a kedvem a tücsökevéstől. Ó, és egyáltalán nincs csirke íze.
S. Takács András, az On The Spot dokumentumfilmese
Amikor Pápuán forgattunk a korowai törzzsel, elkísértem a férfiakat feldolgozni a sagopálmákat. Felhasogatták a pálmák törzsét, és a belül hófehér, patyolattiszta fából 3-5 centis, izgő-mozgó sagokukacokat emeltek ki. Bekapták, szétroppantották a szájukban, lenyelték, és röhögve nekem is odanyújtottak egyet. Be akartunk illeszkedni, nem volt rá mód, hogy visszautasítsam. Leszámítva, hogy mozgott a számban a kukac, teljesen rendben volt, olyasmi az íze, mint a ráknak. Tényleg meglepődtem, hogy mennyire finom, ráadásul tele van energiával, jól jött a dzsungelben.
Bolíviában a kokalevél a legegyszerűbb street food, nem mellesleg fontos táplálék-kiegészítő. Bár valóban a kokából készül a kokain is, abban az egyben Morales elnöknek igaza van, amikor kokaleveleket és ágakat lobogtat az ENSZ-gyűléseken, hogy ennek a nemzeti növénynek annyi köze van a kokainhoz, mint a máknak az ópiumhoz. Nekünk ráadásul életmentő volt, La Pazban landolás után iszonyatosan fájt a fejünk 4500 méter magasan, amin csak a kokalevél segíthet. Kicsit kesernyés az íze, teaként finomabb, de rágcsálva jobban hat. És a bolíviaiak tényleg legalább annyira szeretik, mint mi a mákos gubát.
Bissau-Guineában a bizságóknál a törzsfőnök fia vacsorára lőtt egy majmot, hat-nyolc kisiskolás korú gyerek feldolgozta, de úgy, hogy semmi sem veszett kárba, még a koponyája is a kondérban végezte. Amikor már rotyogott a tűzön a pörköltszerűen elkészített majomagyvelő, két kézzel kapaszkodtam a kamerába, csak hogy véletlenül se legyen szabad kezem, és senkinek se jusson eszébe felém nyújtani egy falatot. Eszter máig állítja, hogy finom volt.
Lőrincz L. László, író, orientalista
Az egyik emlékezetes street food-élményem Thaiföldön, Bangkokban történt velem, két-három évtizeddel ezelőtt. A Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként sok időt eltöltöttem itt, és a kinti kollégák egy este elhívtak egy thai mozi premierjére. A mozi bejáratánál, ahogy Magyarországon a popcornt, mindenféle élelmiszert árusítottak zacskóban, például békacomb-saslikot. Bent a teremben, mint a magyar mozikban, a film kezdetekor mindenki elővett egy zacskót, evett és zörgött. A kollégák engem is megkínáltak, együtt ropogtattam a semleges ízű, ismeretlen magokat a többiekkel. Ahogy ettem-ettem, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy nincs annyira növényi jellege a ropogtatnivalónak. Az étel nevét nem értettem, s csak a szünetben láttam a fénynél, hogy pirított sáskát ettem végig a film alatt, ami nagyon népszerű finomság.
Szintén két-három évtizede történt, de a Szovjetunióban, a
mikor a burját-mongolok között dolgoztam egy kutatóintézetben a Bajkál-tó keleti partján. Meghívtak egy lóvágásra, ami olyan, mint nálunk a disznóvágás. Szerencsére magára a vágásra nem értem oda, csak a lótorra. Leültettek az asztalhoz, elkezdtük enni, kínálták a különböző fogásokat. A tanáraim azt tanították, hogy nem szabad elutasítani a terepen az ételt, és én meg is ettem mindent. Valahogy el tudtam viselni a meleg lószalonnát vodkával kísérve, de az utolsó fogásnál feladtam: lóbélbe töltött ló-májashurkát hoztak, aminek egyszerűen borzasztó illata és íze volt. Hiába minden, nem tudtam megenni. Elkezdtem gondolkodni, hogyan úszom meg, de velem szemben ült a házigazda, én voltam a díszvendég, engem nézett mindenki. Gondoltam egyet, és azt mondtam a vendéglátóimnak, hogy nálunk, magyaroknál az a szokás, hogy mi megetetjük mindennel a vendéget, még azzal is, amit nem szeret, és rosszul lesz. A házigazda nem látott át a cselen, és tiltakozott, hogy náluk ilyesmiről szó sincsen. Így kaptam a lóhurka helyett frissen fogott halat a Bajkál-tóból.
Cserna-Szabó András, József Attila-díjas író
Sok évvel ezelőtt apámmal sétálgattunk éjszaka Isztambulban, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy baromi nagy füst van, valami ég. Katasztrófaturizmus, dörzsöltük tenyerünk, és közelebb mentünk. Egy lakókocsi gyulladt ki az utcán. Aztán furcsállani kezdtük, miért áll a tömeg libasorban egy égő lakókocsi előtt. Akkor láttuk, hogy valaki van bent. És ez a valaki a szinte átláthatatlan füstfelhő közepette úgy játszott a nyársakkal a faszénparázs felett, mint egy cimbalomművész a verőkkel. Beálltunk a sorba. Csak rá kellett mutatni, milyen alkatrészeket kérünk a nyársra, birkamáj, zöldség, miegymás, ki kellett választani a fűszerkeveréket hozzá, és már sütötte is a török. Végül egy pitába csavarta az egészet, majd kihúzta a nyársat. Eszméletlen finom volt, tulajdonképpen azt se tudom, mi volt pontosan, valami kebab nyilván. Persze még egyszer sorba álltunk az „égő lakókocsi” előtt.
Míg Kolozsváron laktam (fél évig), szinte minden szombat délelőtt ellátogattam az Ószerre (ócskapiac), ahol faszénparázson sütik a románok a fantasztikus miccset és flekkent. Gyakran betegre zabáltam ott magam. Ez mostanában nagyon hiányzik. Madridban egészen más műfaj a piac, sokkal elegánsabb szint. Valódi tapas-mennyország. A Mercado de San Miguelen leírhatatlan a nyüzsgés, a zsivaj, az élet. Óriási serpenyőkben készül a sárga és a fekete paella. Sonkák, kolbászok, olívabogyók, szűz olajok, édességek, pékáruk, kávék, borok, gyümölcsök, fagylaltok minden mennyiségben. A tengeri részlegen legnépszerűbb az osztriga és pezsgő párosítás, de kapós a navaja (borotvakagyló), a berberecho (szívkagyló), a camarón (garnélarák), a pulpo (polip), a langostino (ostorgarnéla) és a pikáns mártásos feketekagyló (mejillón de roca). Persze nem kevés borral.