A közelmúltban Európa egyik „egzotikus” szegletében jártam. Egzotikus, mert vagy keveset tudunk róla, vagy leginkább a sztereotípiákra támaszkodunk. És egzotikus azért is, mert Koszovó jogi státuszát sok állam a mai napig vitatja, nem ismeri el. De azért ez engem nem zavart abban, hogy kulináris kalandokba bonyolódjam a „nemlétező” országban.

Azt kell mondjam, Koszovónak nincs jó PR-ja itthon. Állandó ENSZ jelenlét, mindenfelé masírozó kék sisakosok, háborús övezetek, állandó megosztottság a helyi albánok és a szerbek között. Leginkább ez jön le a hírekből. Sztereotípiák – erről én is meggyőződhettem a saját szememmel. A sztereotípiák viszont azért vannak, hogy felpaprikázzák, és arra sarkallják az embert, hogy utánajárjon, van-e bennük bármiféle igazságtartalom. Hát én utánajártam. És vissza is jöttem. Épen, sértetlenül. Sehol egy golyó lyuggatta seb, nem raboltak el, nem ejtettek túszul, nem akartak eladni emberkereskedőknek, de még egy árva lábtörést sem sikerült összeszedni. A Balkán ezen részének vadabb a híre, mint amilyen valójában.

A közelmúltban ezért aztán gondoltam egyet és nyílegyenesen délnek vettem az irányt: a Balkán-félsziget felé, méghozzá Koszovóba. Abba az országba, aminek a fővárosa, Pristina gyakorlatilag ugyanolyan távolságra – 722 km – van Budapesttől, mint Velence vagy Trogir, az egyik ugye Észak-Olaszország, a másik pedig Dalmácia ékköve. A távolság ugyan azonos, ám a három világ mégis ég és föld. Úgy is, hogy Dalmáciában a Balkán hatása már csak a közös történelmi gyökerek miatt is azért érezteti magát.

Hat napot töltöttem kint az Experience Balkan nevű csapat interkulturális tréningjének tagjaként, amely egyébként a legelső ilyen út volt hazánkból. Ezalatt keresztül-kasul bejártuk Pristinát, Fuche Kosove-t (meglátogattuk az ottani roma telepet, ahová adományokat vittünk), Gracanicát, Janjevót, a csodaszép szellemfalut és Ferizajt. Voltunk a brezovicai hegyvidéken, Prizrenben, ami gazdagságában és színeiben egyaránt idézi Törökországot és a mediterrán Európa gazdagabb városait. Jártunk Rahovecen, Velika Hocán és Dranocban – itt egy erődházban, ún. kullában szálltunk meg két éjszakára. Végül pedig Decan, a Rugova-völgy, Peja, Skenderaj, Prekaz és Gazimestan következett, ahol a Rigómezei csatának emelt emlékmű áll. Talán a felsorolásból is látszik, hogy befogadni való újdonság, a sztereotípián túlmutató, 100 százalékig életszagú élményalapanyag van bőven. Csak oda kell menni és magunkba kell őket szívni, gyúrni, aztán szintetizálni.

Mivel a túra egyik fontos célja számomra az ottani gasztronómiai sajátosságok feltérképezése és megismerése volt, ezért a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, ha mindent megkóstolok, amit csak lehet. Azaz: végigeszem Koszovót. Igen-igen, érzem én, hogy ez alapvetően roppant hálátlan feladat volt egy, a hasát amúgy is szerető ember számára… Különösen egyébként egy olyan országban, ahol az ételnek – legyen az bármilyen egyszerű is – még a legutóbbi idők a sok nélkülözéséből adódóan is megvan még az a fajta szakrális szerepe, ami nálunk, a „nyugati civilizációban” leginkább talán csak már az ünnepek tájékán jelenik meg. Hogy mit értek ezalatt? Leginkább talán azt, hogy az ottani emberek még tudnak örülni annak, ha ehetnek, és az ételt megoszthatják másokkal. Jó példa erre, hogy Pristinában – de vélhetően más nagyobb városokban is – ha valaki nincstelen, vagy éhes és bemegy egy boltba az utcáról, akkor szó nélkül adnak neki enni. Ha úgy tetszik, így tisztelik egymás emberségét. Nem nagy dolog, mondhatnánk – valóban nem. De a kihalás ellen azért mégis kifejezetten hasznos. Jó volt végigenni Koszovót. Jó ízek, sokféle íz, sokféle hús, sokféle zöldség, sokféle burek. Meg persze borok és raki, azaz törkölypálinka, még menőbben: grappa.

Az első este, ahogy Pristinába érkeztünk, egy pljeskavicával nyitottam meg a képzeletbeli Balkán menümet. Egy apró, családi vállalkozásban üzemeltetett albán bisztróba tértünk be, ott ettem kajmakkal (ezzel a megaludt, édes tejszínnel, amit egyébként enyhén sóznak), lepényszerű kenyérrel és káposztasalátával. Ez így együtt talán az egyik legjellegzetesebb balkáni ételnek számít – feltéve persze ott, ahol van hús. Miközben a csapat tagjaival együtt falatoztam, a tulaj, aki maga kezelte a grillt, hallva, hogy magyarok vagyunk, egy idő után odajött és magyarul kezdett beszélni hozzánk. Annak idején menekült volt nálunk, itt dolgozott évekig és megszeretett minket. Úgyhogy ennek örömére pertut is ittunk rögvest: mi adtuk a pálinkát, ő meg a poharat. Ilyen vendégszerető és közvetlen nép az albán – és ennyire tud örülni, ha valaki nem nézi le és nem a sztereotípiák alapján ítéli meg.

Még aznap este, ugyanitt egyébként életem legfurább gulyását is megkóstoltam. Ott ugyanis nem a levest, hanem egy káposztás, húsos egytálételt neveznek így. Mondjuk talán a paprika közös a két verzióban, de más egyéb nem nagyon. Itt kipróbáltam még a tri lece, azaz háromtej nevű süteményt is, ami tulajdonképpen egy nagyon levegős, tejes piskóta, vékony, karamellizált cukorréteggel a tetején. Gejl édességnek nyoma sincs benne, és az a helyzet, hogy én azt nagyon bírom a süteményekben, ha ilyen.

Aznap este még egy jótékonysági buliba is elmentünk – a bevételből nem tévedés: teheneket vettek rászoruló családok részére. Igyekeztünk és sikeresen akklimatizálódtunk is a balkáni virtushoz – már ami az alkoholfogyasztást illeti –, így aztán másnap első dolgunk volt egy kiadósat reggelizni. Burek! – ez lett a jelszavunk. A burek tésztája leginkább a mi rétesünkéhez hasonlít, lisztből, olajból és vajból készül. Rengeteg verzióban létezik, kint kóstoltam kerek, quiche-szerű változatát, csiga alakban feltekertet és pár centis darabokra metéltet is. Még a gyógyszerészem és kezelőorvosom megkérdezése és bármiféle mellékhatás nélkül is bizton állíthatom: a másnapos gyomornak tökéletes orvosság! Különösen ayrannal, ezzel az egy enyhén sós, török joghurtfélével. Nagyon jól jött és viszonylag gyorsan helyre is tett, hogy kibírjam a következő étkezésig.

A következő úti célunk Prizren volt, ahol aztán a balkáni virtus újabb megtestesüléseként emberes ízelítőt kaptam abból, mit is jelent errefelé az, hogy grillezni. Az, hogy húst hússal, a valóságnak csak egy egészen vékony szeletét fedi le. Amikor például este betértünk egy otthonosnak tűnő étterembe és egy ízelítő tálat kértem a felszolgálótól – apropos: jobb, ha országosan összekapjuk magunkat, mert Koszovóban könnyebb akár az idősebb korosztály tagjaival is angolul megértetni magunkat, mint idehaza; a gyerekek pedig… –, úgy nagyjából fél órával később akkora tálat tettek le elém, hogy mindenki megkérdezte, ezt komolyan egyedül akarom-e megenni? Erre persze nem mondhattam mást, mint amit gondoltam: hogy feltett szándékom, igen. Persze azért mások is falatoztak belőle végül...

A tálon volt töltött hús, háromféle kolbász, úgy negyven deka (nem vicc!) tarja, karaj, kétféle máj, pljeskavica (természetesen) és egy kis sült paprika is – mondjuk, hogy díszítésnek, de azért ennek is volt sportértéke. Ha még azt is hozzáteszem, hogy mindezért összesen hét és fél eurót fizettem – árfolyam ingadozás ide vagy oda, ezt azért viszonylag gyorsan át lehet számolni –, akkor az a rettenetesen materialista mondat is simán elhagyhatja a billentyűzetemet, hogy ár/érték (merthogy a mennyiségen túl egyébként elképesztően finom, autentikus ízekkel vastagon átitatott is volt) arányban verhetetlen. Slussz, passz, fellebbezésnek helye nincs! Az este lezárásaként úgy döntöttünk, hogy beugrunk egy egyébként zártkörű buliba. Erről egyébként azóta sem tudjuk, hogy lány-, esetleg legénybúcsú, születésnapi parti vagy esküvő volt-e, mindenesetre, amikor elmondtuk a kidobónak, hogy turisták vagyunk, készséggel beengedtek minket. Így aztán némi tánccal és borral igyekeztünk helyrebillenteni az emésztőrendszer döbbenetes leterheltségét. Helyre is állt, másnap jöhetett az újabb, valóban autentikus albán gasztroélmény.

A Dranoc nevű kis faluban egy kullában szálltunk meg. Ez egy háromszintes erődház – a földszinten régen a jószágot tartották, a gyerekeké és a nőké volt az első szint, legfelül pedig a férfiak laktak. Koszovói tartózkodásunkra jellemző volt, hogy helyenként, kisebb városokban, településeken az áram jórészt generátorról ment. Itt is. Megfejelve még azzal, hogy a meleg víz, mint olyan leginkább csak fejben, kellő koncentráció után volt meg, a fűtést pedig egy sparhelt és egy kis kályha biztosította. Hogy ez nomád? Mondjuk azt, hogy puritán és akkor azzal kiegyezem. Viszont arra jó volt, hogy odafigyeljünk egymásra: mivel összesen tizennyolcan voltunk, a reggeli mosdásra mindenkinek 5, azaz öt perc jutott. Úgyhogy érdemes volt beosztani, ezt mire használjuk fel. Mindemellett pedig este a tüzet is figyelnünk kellett, ha nem akartuk, hogy az éjszaka befagyjon a se… a fülcimpánk. Már akkor is éreztem, de így, utólag visszatekintve nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az egész túra alatt itt ettük – én legalábbis – a legfinomabb ételeket, amiket ráadásul a vendéglátónk maga főzött.

Méghozzá húsmentesen! Na jó, egy kis véres hurka azért akadt, de tulajdonképpen ennyi. Volt viszont kukorica málé, kukorica lepény – aminek a maradékát másnap újrahasznosították egy kis kecsketejjel –, friss kecskesajt, kajmak, tepsis, quiche-szerű burek, frissiben sült gesztenye. Emellett pedig azt is ki merem jelenteni, hogy életem eddigi legjobb lecsóját is itt ettem, ami megérkezésünkkor már a sparhelten rotyogott, úgyhogy a vacsora után a többiektől elvonulva úgy döntöttem, nem érdekel a közös hálóhelyiség, én bizony a kondér mellett fogok aludni. És így is történt. De nem ettem zug az éjszaka… viszont azt már nem tudtam megállni, hogy a harmadik nap reggelire nem ezt „rendeljem” a háziaktól.

Az egyébként kifejezetten klassz és festői Rugova-völgyben egy pisztrángos helyre mentünk estebédelni. Ez volt az a pillanat, amikor egyik albán sört – nem olyan rosszak egyébként – a másik után legyűrve hosszasan mantráztam magamban, hogy bárcsak betoppannának a kullabeli vendéglátóink és átvennék az irányítást a konyhában, különben nem lesz jó vége, én pedig sajnálatos módon éhen fogok halni. Nem haltam éhen, de nem lett jó vége. Levelet írtam a személyzetnek, meg elbeszélgettem velük, mert amit ott kaptunk, az mindenkire nézve méltatlan volt. A pisztrángot például sajnos szénné grillezve, gyakorlatilag ehetetlenül kaptuk meg. Úgyhogy már csak ezért is vissza kell mennem, hogy lássam, lett-e foganatja a dolognak.

Amikor az utolsó napon hazafelé, Szerbiában megálltunk ebédelni, a bárányé lett a főszerep – merthogy azt nagyon szeretik erre felé. Úgy értem, enni. Bárányragu leves, báránybelsőségből készített tojásos, kemencés egytálétel és a helyi rablóhúst is kipróbáltuk. Az a helyzet, hogy autentikusságában, egyszerűségében és az ételek lelkületét tekintve ez sem tudta megközelíteni a dranoci magasságokat. Pedig a konyha és a személyzet igyekezett.

Sokat ettem a Koszovóban töltött alig egy hét alatt. Hogy mennyit, azt tökéletesen illusztrálja, hogy miután hazaértem, 6, azaz hat kilóval mutatott többet a mérleg – úgy, hogy odakint azért mászkáltam elég rendesen, szóval testmozgásból nem volt hiány. Nincs illúzióm afelől, hogy azért akad még jó néhány fogás, amit kihagytam. És mivel akadnak még megdöntésre váró sztereotípiák is – ráadásul a pisztrángos hellyel is van még restanciánk egymás felé –, gyanítom, hogy a közeljövőben, mondjuk a nyár elején, egy nagyobb gyomorral felvértezve térek vissza. És javaslom ezt mindenkinek: nézzék meg Koszovót, egyenek, igyanak ott, amennyit csak lehet, és épüljön be az élmény. Mert ettől nyitottabbá válunk és jobb lesz az életünk. Ilyen egyszerű.

Címkék: Ceefood, Koszovó « Vissza a Hírek rovatba