Januártól már Senor Delgado, argentin illetőségű szakember veszi át a helyét.

Miguel, Miguel, még néhány hónapot bírtál volna, és nagy valószínűséggel megkapod a joggal megérdemelt Michelin csillagot…

Miguel közel tíz évet teljesített idegenlégiósként, szülőhazájától távol, bár többnyire hasonló mediterrán környezetben, ami talán mégis elviselhetőbbé tette számára a napi 16 órás konyhai munkát, amikor lényegében majdnem mindegy, hogy hol van, de úgy látszik még sem. Az igazi konyhaművészeti karrier már csak ilyen. Ifjú korban kell megragadni a lehetőséget, a kreatív képességek legvirágzóbb szakaszában.

Itt ül velem szemben Miguel, kisfiús mosolyával és azt meséli, hogy nem tehetett mást: nem érezte meg a sajátos budapesti hangulatot, nem tudott feloldódni, sokszor rabságnak érezte az itt töltött időt. Pedig a konyhai teljesítményével semmi baj, sőt, nagyon hamar a Costes a gourmet-k kedvelt célpontjává vált. Miguel szerint is, a budapesti közönség nagyra értékelte a teljesítményét. De úgy látszik a mindennapi élethez ez kevés. Ott volt szinte a kezdetektől, de mégsem érezhette a helyet sajátjaként. Az étterem életében ugyan már lezárult a bizonytalansággal, ellentétekkel járó kezdeti szakasz, de úgy tűnik Miguelnek mégis túl későn jött el ez az állapot.

Ahogy a személyes indítékokat firtatom, azt tapasztalom, hogy Miguel igyekszik féken tartani enyhén párásodó tekintetét, de végül mégis hozzáteszi: a legnagyobb baj az volt, hogy nem kapott elég érzelmi támogatást. Érteni vélem. Feltűnik, hogy milyen ellentmondás van a néhány pillanatra kiszolgáltatott, kisfiús tekintet és az asztalon ökölbe szorult kéz hirtelen kinyíló, kitárulkozó gesztusa között, különösen a megkérgesedett ujjbegyek látványa ellenpontozza az elérzékenyülést. Ahogy észreveszi, hogy idegen tájakra kormányoztam a beszélgetést, gyorsan visszatér az ilyenkor szokásos kerékvágásba.

Arra a kérdésemre, hogy hol folytatja, már kiegyensúlyozottan, a tőle megszokott mosolygós szerénységgel válaszolja, hogy a lisszaboni Ritz szállóban lesz chef de cuisine. Hatvan fős konyhát dirigál majd és tudja, hogy minden valószínűség szerint sokat nem fog főzni, mert ez inkább operatív, adminisztratív munka. De hozzáteszi, hogy az eddigi pályafutása során ebben a munkakörben még nem próbálta ki magát…szóval nagy várakozással néz a dolog elébe. És tagadhatatlan, hogy tíz év után újra Lisszabonban élni, dolgozni nem kis csábítás. Látom rajta, hogy talán több is ez…

Tudjuk mindketten, hogy az éppen mostanában zajló hivatalos Michelin inspektori látogatások megalapozott reményeket ébresztettek a Costes és személyesen az ő megítélését illetően. Tisztában van azzal, hogy tíz év megfeszített, önfeláldozó munkája, néhány hónappal a megérdemelt csillag előtt szakad meg, hogy az előzetes értékelések alapján minden bizonnyal megkapta volna. De januártól már a Ritzben irányítja a konyhát. Miguel mediterrán napfényes személyisége és a melankolikus, titkok terhelte Budapest a néhol nyomasztó nyelvi elzárkózásával valahogy nem találtak egymásra. Miguel megerősíti- és meggyőződésem, hogy nem udvariasságból mondja -, hogy nagyobb részt a saját hibájának tudja be, hogy nem sikerült megbarátkoznia a helyi viszonyokkal. Bólogatok, de nem vagyok meggyőződve… Érzem, hogy itt valahol véget ér a beszélgetésünk: a tekintete többet mond.

Miguel munkája nem enyészik el nyomtalanul, jó néhányan tanultak tőle. Arra a kérdésemre, hogy a csalódáson kívül mit visz még magával Lisszabonba, milyen megjegyzendő, meghatározó kulináris tapasztalatokat gyűjtött itt Budapesten a Costesben, a munkáján kívül, akkor habozás nélkül azt válaszolja, hogy a mangalica készítmények, a mangalica, mint alapanyag a későbbiekben is egyik kedvence marad. Kedveli a pörköltszerű ételeket, talán azért is, mert némelyik emlékezteti a portugál fogásokra. Arra is kíváncsi voltam, hogy melyik budapesti étteremben fordult meg a legszívesebben. Amire azt válaszolta, hogy a Bock bisztró stílusa, atmoszférája és kulináris alapvetése áll hozzá a legközelebb, már, ha nem a sajátja.

Miguel helyét Nicolas Rafael Delgado veszi át, akiről előzetesen azt lehet tudni többek között, hogy Yves Thuriés konyháján volt séf. Tudják, emlékeznek az, az Yves Thuriés, aki oly sikeresen vendégszerepelt a Costes-ben 2009-ben. Nem mellékesen, amíg a mester itt jeleskedett, addig Franciaországban Senor Delgado állta a sarat a konyhán. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egyebek mellett ezekért a már-már mágikus véletlenekért lehet szeretni a világ-falu ágas-bogas gasztronómiáját.

Sok sikert kívánunk Miguel az új munkádhoz és sok sikert Costes az új évre.

Címkék: Costes, Miguel Rocha Vieira, Yves Thuriés, Nicolas Rafael Delgado « Vissza a Hírek rovatba