Az amerikai fettuccine Alfredo a leghíresebb olasz étel az Egyesült Államokban, és az amerikai befolyás révén a világ nagy részén népszerű – kivéve Olaszországot. A fettucine Alfredót ugyanis az olaszok nem tekintik az olasz konyha igazi képviselőjének, sőt a legtöbb olasz ezen a néven még csak nem is hallott róla.

Pedig a fettuccine Alfredo Rómából indult el, hogy amerikai segítséggel meghódítsa a világ Olaszországon kívül eső részét.

Fettuccine – Forrás: Pixabay

A fettuccine a római és a toszkán konyhában népszerű metélt tészta. Fontos, hogy tojással készül, mégpedig úgy, hogy minden 10 dkg búzaliszthez 1 tojást kevernek. Így lesz ez a tészta „tíztojásos”. A fettuccine a bolognai tagliatellénél kicsit szélesebb, de egyébként nagyon hasonló. A római és a toszkán háziasszonyok a frissen készített tésztát főzik ki, de lehet szárított tésztát is kapni. Többnyire húsos ragukat tesznek rá, de a fettuccine Alfredo pont nem ilyen, mert nem hús, hanem vaj és parmezán van rajta. Ettől lesz belőle vajas-parmezános tészta (pasta al burro e parmigiano), amit sejthetjük, hogy nem most vagy száz évvel ezelőtt találtak ki először, annyira egyszerű és kézenfekvő a készítése.

A névadó: Alfredo Di Lelio

jmadly7 / Instagram

A vajas-parmezános fettuccine első említése Martino Mester A főzés művészetéről (Libro de arte coquinaria) írt 15. századi könyvében fordul elő. A legenda szerint azonban a fettuccine Alfredo története 1908-ban Rómában, a Piazza Rosa egyik kis éttermében kezdődött, amikor Alfredo I felesége, Ines asszony megszülte első gyermeküket, Armandót (Alfredo II). Az asszonyt nagyon legyengítette a szülés, ezért Alfredo elhatározta, hogy olyan ételt készít, amitől visszanyeri az erejét és egészségét. Megszületett a később világhírűvé lett étel ötlete: friss tésztát (fettuccine) főzött, amit vajjal és friss parmezánnal kevert össze, aztán Szent Annához, a várandósok védőszentjéhez imádkozott, majd felszolgálta a feleségének az ételt. Ibes jóízűen megette, és mindjárt javasolta is Alfredónak, hogy az ételt vegye fel az étlapra.

Alfredónak, a tészták királyának

1914-ben Alfredo Di Lelio a Via della Scrofán nyitott Alfredo néven éttermet. Az igazi siker is itt kezdődött, amikor 1927-ben a korabeli némafilm sztárjai, Douglas Fairbanks és Mary Pickford, akik éppen nászúton voltak Rómában, betévedtek Alfredo éttermébe, ahol rendszeres vendégek lettek. Annyra elégedettek voltak Alfredo tésztáival, hogy végül egy arany kanalat és villát ajándékoztak neki, amibe belegravíroztatták, hogy „Alfredónak, a tészták királyának”. Miután visszautaztak Amerikába, elkezdték Alfredo receptje alapján a barátaiknak is a vajas-parmezános tésztát készíteni, ami hamar népszerű lett a művészvilágban és azon túl is.

www.ilveroalfredo.it

1943-ban Alfredo I nyugdíba vonult, és átadta a helyét Armandónak (Alfredo II), aki nagy showman volt, és hamarosan ő lett a Fettuccine Császára. Armando 1946-ban két pincérüknek eladta az éttermet, majd 1950-ben Alfredo I és a fia, Armando (Alfredo II) „Az igazi Alfredo” (Il Vero Alfredo) néven nyitottak éttermet Rómában, a Piazza Augusto Imperatore 30-as szám alatt. Ezt 1982-ig Armando vezette, ma pedig az ő fia és lánya, Alfredo (Alfredo III) és Ines Di Lelio irányítja. Az étteremben egy adag „Legfenségesebb fettuccine Alfredo stílusában” (Le Vere Maestosissime Fettuccine all’Alfredo) 19 euróba kerül.

Új étel vagy nem új étel?

Az olaszok nem használják a fettuccine Alfredo nevet, mert náluk ez az étel nem más, mint a fettuccine al burro. Amiben az Alfredo egy picit más, hogy a szokásosnál több vajat tett a tésztához. Ezért is volt az elején az a neve, hogy fettuccine al triplo burro, vagyis egy olyan fettuccine al burro, amiben háromszoros mennyiségű vaj van.

la.jolie.tatin / Instagram

A némafilm sztárjainak köszönhetően Amerikában elterjedt a kész Alfredo-szósz is a boltokban és éttermekben. Ennek az olasz-amerikai, klasszikussá vált szósznak azonban már semmi köze az igazi, eredeti olasz konyhához. Mivel hiányzott a jó olasz vaj és parmezán a szószhoz, ezért az amerikaiak elkezdtek tejszínt is adni a szószhoz, amit egy olasz soha nem tenne. Így lett végül a siker áldozata az eredeti változat, ami aztán akkor lett még borzalmasabb, amikor már liszttel vagy keményítővel is sűrítették a szószt, és a drága vajat és parmezánt is elkezdték olcsó hozzávalókkal helyettesíteni. Ti azonban soha ne tegyétek, ragaszkodjatok a minőséghez!

Köszönöm, hogy elolvastátok és ne feledjétek, hogy „Olaszul l’enni jó!”!

Legyetek mindig jók!
Gianni