Ideje lesz hozzászoknunk ahhoz, hogy nem csak a városmagban történnek dolgok, nem csak a szűken vett belvárosban lehet jókat enni,- hozzáteszem ott se könnyű,- hanem végighajtva a rozsdaövezeten, a szépemlékű Gubacsi hídtól egy nyíllövésnyire, Markó ecsetére való érintetlen tájba csöppenve is vannak kulináris meglepetések. Talán néhány szekeres paraszt, vagy lovát itató nemesember hiányzik a képről, vagyis nem hiányzik, elég nekünk a zöld minden árnyalatát elővarázsló, villódzó napsütésben ámulni és bámulni. A Duna csendesen, lágy fodrokkal simogatja a vadkacsákat.

„Az 1838-as árvizet követően Lechner József és az olasz Pietro Paleocapa jóvoltából korszerű tervek születtek az érintett Duna szakasz rendezésére, de a tényleges munkálatok csak a kiegyezést követően kezdődtek el. A Soroksári ágat lezárták és a Budafoki ágat pedig alkalmassá tették a teljes dunai vízhozam levezetésére. A Soroksári ág lezárására 1873-ban kerül sor, a mai Gubacsi híd környékén.”

Nemzetközi ihletésű az étlap, ami azért nem feledkezik meg arról sem, hogy itthon vagyunk a Duna partján, bár még így is keveslem a lokális halkínálatot. Zengedezhetnék most itt a lokalitás fontosságáról, de akkor kénytelen lennék abba is elmélyedni, hogy vajon hazai körülmények között mennyire reális a minőségi alapanyagok beszerezhetősége. Legyen annyi elég, hogy ami étlapra kerül, az többnyire kifogástalan minőségű. Mindjárt az elején, még a döbbenetes naplementébe forduló este kezdetén tapenádot kapok. Agyafúrt jószág, mert nem az a megszokott krémes állagú, hanem finoman apróra felkockázott karakteres ízű, olajbogyóból készült fokhagymával bolondítva. Lokalitás ide vagy oda, azért a hawaii „poke”-t nem hagyom ki, és jól teszem. Minden friss, üde, úgy csíp a chiliszirmoktól, ahogy éppen szükséges, a táj pedig fokozatosan csendesedik körülöttem, éppen csak alig érzékelhető pára ereszkedik: sfumato. Kókuszleves garnélafarkakkal a következő állomás. Szépen kiegyensúlyozott készítmény, tökéletesen roppannak a garnélák, talán kissé túlneutralizált a tejszín által a leves, de tudom, hogy nagyon elfogult vagyok a tejszín használatát illetően, nem igazán kedvelem, mert meggyőződésem, hogy összemos. Gyorsan vigasztalódom csípős tintahalkarikákkal, úgy látszik, ma a pikáns ízekkel ellensúlyozom a percről percre változó dunai táj szende szépségét. A karikák is működnek, a remoulade mártás szintén. Nem hagyom ki a fogast sem, szép feszesre sütött filé, elég magas. Zöldborsóból és sültpaprikából készült, kétféle krém fogja közre a halszeletet, kis tálkában, halléből készült hab teremti meg a szükséges ízegyensúlyt. Elég dögös adag.

A szemközti part fái lassan szintén egymásba olvadnak, kihuny a fény, néhány lilába forduló, mint szemalatti ütés nyoma, felhő küzd a túlélésért, aztán vége.