Bár nem tudjuk, pontosan hol van az udvarház, a táblákat követve megtaláljuk a röviden, mindenki által csak Gusteau-ként emlegetett éttermet. Belépünk, nagy fény és kabátunkat lesegítő pincérek fogadnak, jól esik a kedvesség. Asztalunkhoz kísérnek, kapunk étel- és itallapot, és máris elmélyedhetünk a magát ’Kulináris Élményműhelynek’ aposztrofáló hely kínálatában.

Az étlap sokat ígérő, szerencsére többen vagyunk, több mindent kipróbálhatunk. Elosztjuk magunk között, hogy ki mit rendeljen, majd a pincérek távozása után végre körülnézünk. Polgári ház, a termek is ezt a hangulatot árasztják magukból. Kandalló, szekrény, tükör, mindenből a méltóság árad. Közben kihozzák a friss zsömlét és a vajat, a konyha ajándékát. A zsömléből lehet választani fehéret vagy teljes kiőrlésűt, figyelemre méltó kedvesség a konyha részéről. Pont akkora, hogy az éhségünket csillapítsa, de semmiképpen ne lakjunk jól vele. Ha valakinek hiányérzete támadna, még kaphat egyet, nekünk, köszönjük, egy is elég volt. A vaj finom, belga, csak fagyos. Nehéz így kenni, de elboldogulunk, és közben arról ábrándozunk, hogy akkor lesz majd igazán jó világ, amikor már lesz olyan hazai vaj, amit jó szívvel kínálhatnak az éttermek.

Két fogás között megint van egy kis időnk a helyiségre figyelni. Az a sok kábel az asztal alatt (amire pont rálátok) egy kicsit zavaró, egy terítővel semmibe nem kerül elrejteni, túl szép a hely, hogy egy ilyesmi elrontsa az összképet. Az apróbb részletekre mintha nem jutott volna már energia. Ám már meg is érkezik az egész est talán legszebb fogása, a hideg paradicsom consommé bazsalikom sorbet-val. Átlátszó leves, közepén egy zöld gömb, rajta egy bazsalikomlevél-chips. Ízgazdag, pompás fogás, jól kitalálva, összeérve. Boldogan kanalazgatom magában a levet, összekóstolva a sorbet-val, majd rászánom magam, és bekapom a chipset. És akkor jön a hidegzuhany: avas. Nem is értem hirtelen, rászólok magamra, hogy ismét elemezzem az ízt, hátha rosszul éreztem, de nem: a levelet meglehetősen régi olajban süthették ki. Legszívesebben elfelejteném az egészet, ám mégis szólok a pincérünknek, halkan, hogy senki meg ne hallja, már-már bocsánatkérően. Elnézést kér, én meg titokban reménykedem, hogy visszajön, és kiderül, hogy én tévedtem, de végül egyedül hagynak ezzel a dilemmával. A pincér erről többet egy szót sem ejt, a szakács sem rohan ki, hogy rám húzza a mennyezetet, amiért ilyet feltételezek a konyháról. Pedig bármit jobban elviselnék, mint azt a szótlanságot, nem is tudok szabadulni az érzéstől akkor sem, amikor már rég véget ért a vacsora.

A desszertek közül nemes egyszerűséggel mindegyikből rendelünk, az egyiket, mert kíváncsiak vagyunk a pisztáciakrémre, a másikat, mert a sajttorta jó, a gesztenyeflant pedig azért, mert kedveljük a gesztenyét. A pisztáciakrém gyakorlatilag néhány pisztáciamorzsát jelent, a mellé kínált grízes citrustorta önmagában nem túl izgalmas. A sajttorta a vaníliás barackhabbal finom, ám az igazi telitalálat a gesztenyés flan. Igazi gesztenyéből készült, nem kellett cukorral álcázni a mellékízeket, ezért nagyon gesztenyeízű, és nem túl édes. Lassan kanalazgatom, húzom az időt, hogy ne múljon el a varázslat, és komolyan gondolom: minden apró tévedés ellenére, ide még vissza fogunk térni!