Miközben az alkonyati szürkületben autózom Perbál felé, folyamatosan azon tűnődöm, hogy a fenébe lehet az, hogy miközben Budajenőn, Telkiben és a környező kistelepüléseken az elmúlt évtizedben egyre másra épültek a sok tízmilliós családi házak és indultak be a jól működő beruházások és vállalkozások, addig az ide vezető utat gyakorlatilag érintetlenül hagyták. Vagyis olyan, mint minden más, az „átkosból” itt maradt csökevény: rettenetes és tudathasadásos állapotot előidéző. Mert akkor hol és mikor járunk most? A 21. század elején Európában vagy még a 20. végén a keleti blokkban? A kérdés persze költői, de azért jó lenne konkrét választ is kapni…

Mondjuk a Walter a maga módján meg is adja. Tisztességes sváb (és magyar) gyökerek, hagyománytisztelet, nyitottság, józanság – ezek már az épület előtt leparkolva is látszanak, aztán odabent is visszaköszönnek. Egészen egyszerűen normális ez a hely, nincs jobb szó rá. De hogy fel tud értékelődni a puszta – a maga „színtelenségével” és kiszámíthatóságával operáló – normalitás egy abnormális közegben, igaz? Hát, itt most ez történik. És ez jó. Nekünk mindenképpen. Mert mi jót szeretnénk vacsorázni, és ha lehet, egy időre gondtalanságba burkolóznánk. Teszünk egy kísérletet… és tulajdonképpen bejött.

Nem sokkal azután, hogy leadjuk a rendelést, érkezik az üdvözlő falat, illetve inkább tál. Itt sincs semmi fakszni: padlizsánkrém, egy kis kolbász, egy kis sonka és házi sütésű, magos kenyér. Az a helyzet, hogy kellemes ez a meglepetés, nem számítottunk rá – sajnos több olyan „magasabb kategóriás” helyen is voltunk már, ahol semmiféle ’isten hozta falattal’ nem kényeztetett minket a séf. A kenyér ízes, friss, de a közepe mintha kissé alulsült, nyúlós volna, nem zavaróan, de azért érezhetően. A padlizsánkrémben semmi különös nincs, ez csak asszisztencia a kolbász (ami finoman csípős, zamatos) és a sonka (ez egy árnyalattal sósabb a kelleténél) mellett. Összességében magyaros, de light.

Jöhet a leves? Jöhet, bizony, elvégre magyarok is vagyunk, meg levesesek is! Nem mintha más nemzet szülöttei nem lehetnének azok, de tegyük a kezünket a szívünkre: a leves és a főzelék idehaza erőteljesen nemzeti sport. Ugye? Ugye! Szóval az egyik választottunk egy sváb burgonyaleves szarvasgombás kolbásszal, a másik pedig egy vargányás kenyérleves benne főtt tojással. Előbbi. Na, hát ez az, az első igazi attak a gyomornedveknek: az előétel után egy ilyen tartalmas leves… Merthogy gyakorlatilag inkább betét és hozzá mutatóba, hogy ne érje szó a ház elejét, némi lé. Ebből aztán semmit nem spóroltak ki! Az apró kolbászkarikák szinte befedik az egész tányért, annyi van belőlük, alattuk pedig derék hadban állnak egymás mellett a krumpli, répa és gyökér hadtestek. Utóbbi kettőnél nagy kár, hogy kockára vannak aprítva. Ez ugyanis az én averzióm: szerintem a kocka alakzat tökéletesen természetidegen a gyökérféléktől, így ott is hagyom őket. A leves íze viszont pazar, nagymamára, a sparhelt adta duruzsoló konyhamelegre emlékeztet. Télen, nagy hidegben, faaprítás után ilyen levest kérnénk tőle, hogy újra megteljünk erővel.

Jön a főfogás – mantrázzuk magunkban, leginkább persze a gyomrunknak szánva, hogy érezze, nem valamiféle challenge day elé akarjuk állítani, hanem sokkal inkább egy élményparkba akarjuk virtuálisan magunkkal vinni.

Furmintos nyúlcomb sütőtökkel, körtével, zsályával – ez a másik választásunk, méghozzá a heti ajánlatok közül és mennyivel jobban járunk! Mindazt tudja, ami a mangalicából hiányoltunk. A furmintnak – hajrá furmint, világhírnevet neki, nekünk! – köszönhetően nemcsak, hogy tökéletesen porhanyós a hús, de az ízében ott van az a pici plusz avantgardizmus, amit az imént még hiányoltunk. Kár, hogy „csak” a heti ajánlatban szerepel, ezt bármikor elbírná az étlap, hiszen a sütőtök és körte garnírung azért szezonalitástól függően pótolható más, hasonlóan jól passzoló ízekkel. Szóval ennek bitangul drukkolunk!

A kisebb döccenőktől eltekintve – tudjuk be ezeket az idevezető út tudathasadásos állapotot előidéző hibájának? – tulajdonképpen megkaptuk, amire vágytunk. Jót szerettünk volna vacsorázni és egy időre gondtalanságba burkolózni. Így is lett. Csak remélni lehet, hogy a tulajdonosok és a személyzet nem fogy ki idő előtt az erőből, lesz elég türelme, visszatérő vendége és megújuló, kreatív tehetsége. Mert ha így lesz, akkor a Walter azt adhatja meg középtávon a fővárosnak és a hozzá közelieknek, mint amit a Kistücsök a Balatonra utazóknak.