Ahogy az ember belép a Király utcától néhány lépésnyire lévő étterembe, az első, ami azonnal szemet szúr neki, hogy a hely kicsi. Olyannyira, hogy az ajtót jóformán rányitjuk a bejárat mellett elhelyezett asztalnál ülőkre. A második dolog, amit nem lehet nem észrevenni, az a mindent (értsd asztalok, falak) takaró barna csomagolópapír borítás, amin több helyen is visszaköszön az étterem emblematikussá vált szignója. Egy pillanatra el is csodálkozunk: lehet, hogy megelevenedett Örkény István Tóték című drámája és mi most voltaképpen egy szamizdat csomagoló üzembe kerültünk, ahol nem is enni fogunk, hanem mindjárt befognak minket is dobozolni? A szürreális víziót szerencsére gyorsan elhessegeti a pincér, aki a galérián lévő asztalunkhoz vezet, lévén füstmentesen szeretnénk élvezni az ételeinket.

Romkocsma, romkocsma – morfondírozunk magunkban, miközben körbejáratjuk a szemünk a kelet-európai szükség minimalizmusnak is felfogható dizájnkellékein, hogy aztán villámgyorsan asszociálva váltsunk, és immár hangosan mondjuk ki: rométterem! Angolul talán a brown bistro illene rá a legjobban. Persze nem biztos, hogy ez létező kategória, de az összhatás mégiscsak ezt mondatja velünk. Egyébként jó, hogy előre foglaltunk asztalt, mert néhány percen belül körülöttünk már minden hely foglalt, túlnyomórészt külföldiek a betérő vendégek, ráadásul ők nagyobb társasággal érkeznek.

Előételnek gravlaxot rendelünk cékla-, és uborkazselével, valamint egy spenótos sütőtökkrémlevest. Az előbbi sajnos csalódás: a (sós-cukros) pácolásból szinte semmi nem érződik sem látványban, sem ízben – fáradt és állott volt a lazac, semmi karakter. A cékla-, és uborkazselé viszont üdítően friss, ízre, küllemre egyaránt, ami így némiképpen javít a mérlegen. A leves ezzel szemben megnyugtatóan rendben van. Emberesen nagy adag, ízre, látványra is kellemes, kellő fűszerezettségű, korrekt harmóniát ad ízben és látványban egyaránt. Olyasvalami, amire a hidegebb időszakban előszeretettel vágyik az ember.

Szójás, gyömbéres malaccsászár, valamint kacsacomb sült zöldséggel és fehérgyökér szósszal – ezt kérjük végül. Mindkettő minőségi lépés az előételhez képest és felcsillant valamit abból, amit a konyha és a séf tud, ám ami a minket körülvevő miliőből és a kiszolgálás bájos szertelenségéből adódóan elsőre nem látszik. A szójás, gyömbéres szószra ültetett polenta ágyon kifejezetten tetszetősen ültek a malaccsászár darabok, igazán kellemes fúzió látványban és ízben még úgy is, hogy a szója karaktere kissé erőteljes – de nem túlzottan. A malac textúrája és a szója sötét tónusa jól mennek egymáshoz, a polenta pedig elősegíti, hogy az összhatás végül ne egy emós világfájdalom, hanem egy finoman dekadens harmónia legyen. Jó próbálkozás a séf részéről.

Desszertnek almatortát rendelünk és csoki trüffel kupolát tiramisuval. Előbbi a gravlaxhoz hasonlóan inkább jellegtelen, a tészta és a cukor túlzottsága, az alma íztelensége (alapíz, fűszerezettség gyengesége) és mennyiségi hiányossága teljesen átlagossá teszi. Kár érte. A trüffel viszont újfent megmutatja, hogy a konyha jóval többre is képes lehet. Ez az est fénypontja! Kreatív megvalósítás (gúlára formázott, kifejezetten dekoratívan tálalt trüffel), a mellé pohárban adott tiramisuval együtt igazán jó összhatás. Ez az irány könnyed és jó!