Van nekünk ez a híres-neves Váci utcánk, annak is két egymástól nagyon eltérő szakasza. Sokáig a Klotild palota Kígyó utcai sarka számított a választó vonalnak, azon túl csak a sivárság, bár ennek megfelelően elég nyugis is volt. Addig a pontig minden nagyon előkelőnek mutatta magát, sétálgató városiak vizslatták a zsúfolt kirakatokat. A polgári jólét kissé megkopott emlékei még itt-ott felütötték fejüket, volt errefelé több könyvesbolt is, meg patinás kávéház, de a kapitalizmus áldásai hamarost a matyóba oltott merkantil szellem képében foglalta el az egész utcát. Manapság újból mintha az elegáns vásárlóutcai arculat kerekedne felül, de ezzel egy időben a bóvli árusok teljes hosszában elfoglalták a Váci utca másik, valamikori sivárabb, a Vásárcsarnokba torkolló végét. Olyannyira, hogy lényegében a népművészet minden, az isten adta néptől idegen terméke és a szovjet megszállással kapcsolatos nosztalgikus militáriák egymásba olvadó elegye képviselik itt a szuvenír bizniszt.

Emellett még számtalan a vendéglátással kapcsolatos vállalkozás is itt ütötte fel a fejét. Hegyén-hátán a café és magát étteremnek hirdető turistacsapda. Ebben a diszkontgulyás folyamban próbálkozott a Bábel is, majd feladta, hogy kedvezőbb helyet találjon a belvárosban, hogy megszabaduljon a szomszédos éttermek fényképes leporellót mutogató becsalogatóitól. Nehéz itt úgy végigmenni, hogy orvul ne kerüljön az orrom elé egy ilyen színes, szélesvásznú ételfotó gyűjtemény, amit mézes-mázos becsali szavak kísérnek.

Ebben csak egyféle rendet lehet vágni, ha az ember azt gondolja, hogy turisták ide vagy oda,- legyenek azok kispénzűek vagy világlátott utazók – a minőség a legfontosabb. Ez a tulajdonosi szemlélet, ez az elszántság érződik a Paul’s Bistro teljesítményén. Ez a kis aprócska sarki étterem szinte az első a templom felől jövet. Kinézetével nem igazán hívja fel magára a figyelmet, bár az üvegportálon cirkalmas betűkkel kiírt ételek az ismert bisztró módi szerint azért szembeötlőek. Lehetne akár Pali bácsi bisztrója is.

A csicsóka nagyon kellemes, krémes, jóízű leves, szépen előkerülnek a ropogós, apróra tört szalonnák benne. Egy friss zöldes olaj diszkréten tekereg a felszínen, teljesen rendben van az egész. És nem is kis adag, kifejezetten laktató, jó kezdet. Érzem, hogy a konyha nem engedné meg magának a lisztes sűrítést, vagy az egyéb menzás trükköket. Itt a manapság progresszív konyhaként értelmezett stílus uralkodik. Megkapom a thai cuccot. Az biztos, hogy igyekeztek rendesen: barátságos, színeit őrző, ress julienne zöldséghalom helyezkedik el a kompozíció tetején. A tésztakorongok szépen duzzadnak a libahús tölteléktől, az egész egy elég bő lére eresztett szószban fürdik, ázsiai íz mlékekkel tarkított, szója dominanciájú, de inkább leves. Nem túl izgalmas. Mást vártam. Felidéztem a valódi mogyoróvajas, gyömbéres, szójás, lime-os, tárkonyos, pórés, citromfüves szószt, ami többnyire sűrűbb és karakteresebb. De, hát nem azért vagyok itt, hogy főzzek, szorgalmasan tovább kanalazom a fogást. A tészta korrekt munka. Az egész szépen átgondolt, ízérzékeny fogás lehetne, de se nem igazán thai, se nem eléggé önálló.(Eszembe jut egy másik változat is, ahol kétféle lisztből készül a tészta és a töltelékhúsba kerül káposzta, meg fenyérfű, ami a thai citromfű szépséges magyar neve, meg apróra vágott zöldségek, meg bor is. És, ami a lényeg, hogy nem főnek forró lében, hanem gőzön készülnek.)

Egy biztos, meglepően ízletes, kifejezetten finom ételeket ettem, barátságos környezetben, nagyon igyekvő szervizzel párosulva. Orrom előtt egy polcon, most veszem észre, néhány klasszikus szakácskönyv, köztük is a legfeltűnőbb a Larousse Gastronomique magyar verziója. Hát, ha valamire, akkor erre nem számítottam. És nem tartóztatom meg magam attól a nagyon banálisnak tűnő megjegyzéstől sem, hogy ez talán nem véletlen. Ennek a könyvnek a szelleme lengi be Pali bácsi, bocs, Paul’s Bistro konyháját. Csak melegen ajánlani tudom mindenkinek.