Volt idő, amikor minden héten többször is végigsétáltam a Margit hídtól a változó nevű körutakon, egészen a Petőfi hídig (de mintha a Lenin lett volna a leghosszabb, hű, milyen régen írtam le ezt a nevet) és behunyt szemmel fel tudtam volna sorolni az egymásután következő üzleteket, kapualji kirakatokat, mozikat, presszókat. Mondanom se kell, hogy mindez a már a történelem ködébe vesző hatvanas években volt és az akkoriban tapasztalható körúti kavalkád elkápráztatta gépkocsikat nélkülöző, mellékutcák sivár szürke aszfaltrengetegének látványához szokott tekintetemet. Ezzel szemben a körút maga volt a csábító bazár, a nyüzsgő élet terepe, színes, változatosnak látott kirakataival, ahol maszek és állami üzletek váltakoztak szabálytalan rendben. Az a szó, hogy „maszek” akkoriban titokzatos, irigyelni való dolgot jelentett számomra. Tudtam, hogy ők azok, akik valamilyen csoda folytán önállóak lehetnek és sok a pénzük. Többet nem tudtam. Csak jóval később értesültem, hogy a szó, rövidítés: magánszektor a jelentése.

Különösen a Honvéd utca utáni szakasz volt kedves számomra, mert ott volt egy hírlap üzlet, ahol nem csak magyar nyelvű újságokat lehetett kapni, hanem a francia kiadású Vaillant gyerekmagazint is. Ebben pedig ott volt örök kedvencem: Pif le chien, vagyis Pif kutya képregényes történetei. Hétről, hétre jöttem, hogy megvegyem a fekete gombócorrú kiskutya kalandjait. Átlósan szemben az Úttörő Áruház körúti kihelyezett üzemegysége csalogatott kirakataival, de én többnyire maradtam ezen az oldalon, ahol tovább menve a Szikra mozi következett az éppen aktuális francia kosztümös kalandfilm festett plakátjával. Kevés boldogabb kisfiú ácsoroghatott a mozi kirakat fekete-fehér képeit bámulva, hóna alatt a kutyás képregénnyel. És, ha még tellett három ötven mozijegyre, akkor végképp teljes volt az öröm. Megnézni nyolcadszorra is André Hunebelle valamelyik örökzöld kalandfilmjét, a Cartouche-t, vagy A púpost Jean Marais-val a főszerepben. A nagy lovas vágtákat kísérő fülbemászó dallamokat fütyörészve kijönni a moziból és hunyorogva körülnézni a körúti valóságban. A körút mindig a nagyvárosi életérzés valamilyen éppen aktuális lenyomatát volt képes adományozni, bár ahogy nőttem felfelé, egyre inkább kilyukadni látszott a színes vászon és átderengett a tényleges nyomorúság, a talmi körúti giccsparádé, a rosszul öltözött emberek tülekedése, a lepukkadt presszókban snóblizó, alviláginak tetsző figurák fogatlan vigyora. Tömött villamosok, és féloldalasra nyomorodott autóbuszok karistolása, nehézkes szuszogása nyomta el az emberi csevej itt-ott felbukkanó hangjait. Nehézkes kávégépek zakatolása, bóbitás kávés kisasszonyok gépies mozdulatai, tespedt kasszírnők két ujja között szorongatott,- majd szögre nyomott - blokkok csendes szakadása és vaskos kávés poharak koccanása töltötte be az egész granbulvárt.

Egy ilyen átmeneti szakaszon, annak a valamikori hírlap üzletnek a szomszédságában található a Spazio Caffé, hogy végre valódi tárgyamra is sort kerítsek. Mindent eláruló, zsákbamacskát nem árusító üvegportállal köszönti az arra járókat. Olyan, mint egy valódi olasz kávézó, igaz, hogy még olyan új szaga van, de hát valamikor el kell kezdeni. Igencsak kifinomultnak tudott kávét tart, a nagy olasz kávéhagyományokat képviseli a körút eme polgáribb szakaszán. De nem elég ám, hogy kávéval kecsegtet, hanem azt a bátorságot is vette, hogy bisztróként is csábítson. Ez pedig tudvalevő, hogy valódi granbulvár műfaj, bár eddig nálunk a klasszikus formájukban inkább a nagy ütőerektől beljebb, távolabb ütötték fel fejüket. Annál inkább izgalmas, ha végre a napközben nagy forgalmú kávézó délben és este átalakul bisztróvá. Ott a tábla, rajta krétával írva az ige, hogy aznap éppen mivel töltekezhetünk. Hát így kerültem ide, persze hazudnék, ha nem említeném, hogy már előtte is hallottam a helyről, különösen arról a két fiatalemberről, Giczi Andorról és Nagy Szabolcsról, akik korábban Takács Lajos konyháján dolgoztak. (Külön kis tanulmányt megérne, hogy szétszálazzuk, elemezgessük, hogy milyen jelentős dolgok történtek az utóbbi években a mi kis magyar gasztronómiánkban. Jelentős nekünk, evőknek, akik gondolatai gyakrabban járnak az étkezések, a finom falatok körül. De fontos az összes többi iparági résztvevőnek is. Talán így több lesz a vendég is, akik igényes, szépen elkészített, megfizethető ételekért belódulnak a bisztrókba, esznek, beszélgetnek, kicsit panaszkodnak a politikára, isznak egy-két pohár pezsgőt, hogy felejtsenek, majd hazamennek.)

A gulyásleves, ez a jobb sorsra érdemes hungarikum szintén figyelemreméltó, mert egy kellemesen határozott lecsós füstölt alapon készült, krémesen sűrű a leve, omlós lábszár húsra akadok benne, és a zöldségek nem főttek agyon, hanem szilárdan, ropogósan vesznek részt a szórakoztatásomban.

Nem cifrázom tovább. Ha ez a minőség, elszántság lenne a sztenderd, semmi baj nem volna nálunk a gasztronómiai kultúrával. Granbulvár, granbulvár, csak így tovább, talán odaérünk valamikor…