Van valami különleges érzés abban, ha az ember olyan étterembe megy, amiről alig lehet információt találni. Pedig nincs eldugva a világ elől, sőt. Az, hogy egy korábban magyaros étterem (Arany Mókus) helyén nyílt, vagyis inkább betelepült a díszleteibe, még feltűnőbbé teszi az Istenhegyi úton található, új Áriráng éttermet. Új, mert a régit bezárták, áttelepültek ide Óbudáról. Ott sem volt éppen a fősodorban, viszont aki elvetődött oda, ódákat zengett róla. Szóval muszáj volt kipróbálni.

Egy gyönyörű őszi napon sétálgattunk a Szabadság-hegyen, mikor eszembe jutott, hogy most jött el az idő. Élesen jobbra kanyarodtunk és már elénk is tárult az Orbán tér sarkánál az Istenhegyi útról nyíló étterem. Beléptünk a (magyar) népies motívumokkal faragott, zöldre festett kapun és átvágtunk a kerthelyiségen. Ezen a kora délutáni órán az összes személyzet kint dohányzott. Becsületükre legyen mondva, egyikőjük szája sem konyult le, hogy így ebéd után sikerült betalálnunk, kedvesen bekísértek az asztalunkhoz. Korábban hetekig láttam építőmunkásokat jönni-menni, most kerestem a kezük nyomát. Soha nem voltam itt, de úgy gondolom, nem sok minden változott. Belül is ugyanazzal a népies motívummal faragott, fa tartóoszlopok osztották boxokra a helyiséget, mint ahogy korábban lehetett. Bár a kockás terítőt kicserélték a praktikusabb papír alátétekre, sem a bárpult nem árult el különösebb ázsiai behatást, sem a dekoráció. Viszont egy pillanatra megjelent egy idősebb ázsiai arc, aki vagy a szakács lehetett vagy a tulajdonos, ránk nézett és bekapcsolta nekünk a tévét. Nyilván, hogy ne érezzük magunkat egyedül az ürességtől kongó étteremben.

Még az étlap kinyitása előtt végigkóstoltuk a kis tálkákban illatozó - hát mondjuk azt - savanyúságokat. Nem feltétlenül kell egy banchannak savanyúságnak lennie, köretként vagy kísérőként értelmezhető leginkább. Lényege, hogy kis tálkákban hozzák, nem kell rendelni, mert ez minden koreai ételhez jár, még akkor is, ha csak egy tál rizst vagy levest eszik az ember. Itt hatfélét kaptunk: kétféle retket, egyik erősebb volt, mint a másik és más alakúra lettek darabolva, egy klasszikus kimchit, szójababcsíra salátát, édes, főtt babot és savanyított gombát.

Az étlapot böngészve először az árak ütöttek szíven, utána pedig az, hogy kiderült belőle, a kimchi tökéletes ellenszere a madárinfluenzának (sic!). A választás nehéz volt, ám ekkor ismét megjelent a pincérlány és hozott nekünk zöld teát kancsóban. Szóval teakóstolgatás és banchan falatozás közben azért könnyebben született meg a döntés. Egy húsos ételt és egy levest kértünk, mégpedig abból a megfontolásból, hogy majd felezünk, így mindkettőnknek jut mindenből. A helyzet az, hogy végül kiderül, egy négytagú család is jól lakott volna azzal a mennyiségű étellel, amit kaptunk, úgyhogy az árakra vonatkozó megjegyzésemet visszaszívtam.

A marhahús rendkívül omlósra sikerült, köszönhetően a pácolásnak. A körte édeskés íze mellett mézet is lehetett érezni, de egyáltalán nem volt zavaró az édessége, sőt, a savanyúságok fűszeressége és a hozzá adott algás leves sóssága tökéletes jin-jang egyensúlyt teremtett.

Koreai desszert helyett Marlenkát kínáltak, amin kissé csodálkoztunk, de a pincérlány azt mondta, hogy a tulaj valamiért nem akar a desszertekkel foglalkozni. Így ezt a fogást kihagyva, de elégedetten távoztunk. Jó tudni, hogy a világ nagy konyháinak még egy tökéletes képviselője van Magyarországon.