A Pikec Csárdába csak szándékosan lehet érkezni, reklámtábla, útjelző nem segít a tájékozódásban. Udvar után a batinai horvát-szerb határátkelő felé vesszük az irányt, majd a Duna hídon átkelve, még Bezdán előtt, rákanyarodunk a baracskai üdülőtelep bekötőútjára. Elhagyjuk az egykori Dunai Nagy Csárdát, és nem bizonytalanodunk el a „kusturicás” környezettől, a gödrökkel tarkított úttól, ahogy haladunk a rendszerint kiöntő Duna miatt kétszintesre épített házacskák között. A telep szívébe érve nem tudjuk eltéveszteni Szerbia legészakibb csárdáját.

Ha itthon komoly vetélkedéseket is gerjeszt néhány település között, és nem egy barátságot bomlaszt fel a halászlé különböző elkészítési módjai feletti szent vita, civódás csak ahhoz képest, ki mennyire védi Mohácstól délre a saját receptje igazát. Ahogy a határnál véget ér a magyar halászlé, ott kezdődik a szerb és horvát halpaprikás, olyan gyönyörködtető változatosságban, hogy rendszerezése és végigkóstolása ma sem teljes. Talán a felületes megfigyelő halászlé és halpaprikás között nem észlel sok különbséget, a differencia azonban nem csak terminológiai.

A térség számtalan halászcsárdája között az autentikus Pikec izoláltsága ellenére az egyik leghíresebb, amolyan zarándokhely. A szerbek piszkosul értenek a vendéglátáshoz, a hálókkal, kitömött állatokkal még az elfogadható szintig díszített étterem avíttsága ellenére rendes terítékkel, textilszalvétával vár minket. Az étlapon alig tucatnyi étel, melyek aztán halfajták szerint differenciálódnak.

Az olajos hal a kötelező előétel, a térség és a csárda specialitása. A különböző halakat kifogás után egy napig sóban, majd még egy napig füstben „fürösztik”, ezután egy nyolc órás, száz fokos olajfürdőben tartósítják. A só és a füstölt íz mégis szelíden a háttérben marad, az olajossága sem lesz annyira erőszakos és zavaró, mint a konzerves rokonoknál, erőteljes marad a dévér íze is. Hagymával és fehér kenyérrel tálalják, bár nagyobb mennyiségben inkább fárasztja, mint előkészíti a gyomrunkat.

A halpaprikásra várni kell jó háromnegyed órát, mi nem bírunk magunkkal, és kinézünk a partra, a Pikec másik „konyhájába”. Az itteni éttermeket nem fojtogatja értelmetlen HACCP szabályozás, a hagyományoknak megfelelően vörösfűz és nyárfa keverékéből raknak „piramist”, ezen készül minden halpaprikás, a gyorsforralásos változatban.

Az asztalunkra friss házi tészta kerül, pincérünk elmondása alapján tizenöt tojásból, de színe, illata, állaga is erről tanúskodik. A kormos-forró bogrács a tűz fölül kerül az asztalra. A halpaprikás selymes és visszafogott, élénk színű. Nem zsíros, és sem a hagyma, sem a paradicsom nem telepszik rá a lére, ízében enyhén a paprika, de főként a hal dominál. Utóbbiból csak ránézésre öt fajtát (ponty, csuka, törpeharcsa biztosan) számoltunk össze. A húsuk puha és ruganyos, a kézben nem, csak a szájban omlik szét. Belsőséget ne felejtsünk el rendelni, mert a haltej krémes és telt ízű, az ikra elolvad a szájban. S utóbbiak nélkül úgysincs rendes halászlé.

Desszertnek házi dobostortát rendelünk, a szolid tizenkét rétegből összeállított sütemény a szerb konyhához hűen édes, mégsem émelyítő, a krém nem ül rá az agyunkra. Zaccos török kávéval fejezzük be a vacsorát, s amennyire megrögzött eszpresszó fogyasztók vagyunk, annyira el tud varázsolni az évszázadok óta ugyanúgy főzött fekete.