A belsőépítészet szándékait tekintve átlátható és nagyvonalú teret komponál, bár a sötét tónusok és a zöld mennyezetvilágítás, mintha hűvösebb, eltávolítóbb világ üzenetét hordoznák. Méretes ezüstszínű vázák és az itt-ott fekete mozaik falborítás, némi nyers érzetet kölcsönöznek a helynek. A pincérek szintén talpig feketében, ami észrevétlenebbé teszi szakszerű sürgésüket, de kissé személytelenné is.

Előételnek tálban sült palacsintát kérek fűszeres csirkével töltve, kecskesajttal grillezve. Kis szószos tálkában tejfölt kapok, amit nem tudok mire vélni, akkor jön a megvilágosodás, amikor meglátom a miniatűr urnához hasonló fedeles kerámia dobozt, amiben - lévén az edény elég mély - étkezési szempontból elég szerencsétlenül helyezkedik el a palacsinta paprikás mártásban. Most már tudom, hogy hortobágyi palacsintát kaptam és a tejföl is arra szolgál, hogy kényem-kedvem szerint hígítsam a mártást. A palacsinta tetején valóban felfedezhető a kecskesajt, bár őszintén szólva nem okoz szívdobogást. Az annál inkább, hogy a csirke nem valami darálék, hanem jól elkészített, apróra nyesett hús. A paprikás szósz nem túl karakteres, de ízes. Kár, hogy kanál híján nehezen tudok hozzáférni. Nem akarok elhamarkodott ítéletet hozni, de a hortobágyi újraértelmezése pusztán csak a tálaló edény közreműködésével nem túl nagy fantáziára vall és újfent csak azt a korábban is szóvá tett tapasztalatomat erősíti, hogy gyakran a formai erőfeszítéseket nem kíséri valódi tartalmi átgondoltság.

Menyhalfilé kalácsmorzsába forgatva, libazsírban sütve, burgonyapürével a főétel. A menyhal az édesvizek tőkehala, szokták mondani, de a népnyelv kutyahalnak is nevezi. Valójában a horgászok kedvelt zsákmánya, tudtom szerint nagyüzemi halászata nálunk nem dívik. Az elém már csak filé formájában került egyedről nem tudom megállapítani, hogy vajon a hazai vizeket boldogította vagy importból származik. Alaszkában a szegény emberek homárjának is titulálják. Tányéromon a várakozásommal ellentétben sima, szinte vékony bőrként borító aranyló panír borítja a filéket. A kalácsmorzsát, amit alapvetően jó ötletnek tartok borzasabb és hiányosabb felületnek képzeltem, hiszen eddigi tapasztalataim szerint az édeskés morzsa használata nem csak ízben, hanem megjelenési formájában is megkülönböztethető a közönséges panírtól. Az édeskés ízt felfedezem, bár a célját nem igen értem, mert túlszárnyalja a hal diszkrét zamatát, báját. Ha létre jött volna a borzas felület, a hal visszafogott ízvilága még valamilyen karakteres mártást is könnyedén elviselt volna. Sokkal fogyaszthatóbbá tenné ezt a fogást, különös tekintettel arra, hogy a mellé tálalt fagylalt gombócokra emlékeztető burgonyapüré kissé fojtó sűrűsége is ezt kívánja. Vagy a püré legyen könnyedebb, lazább. Amíg így megfőztem fejben az én verziómat, megettem a valóságban ott lévőt. Nagy élményt nem szerzett, csak az elszalasztott lehetőséget sajnálom. A menyhal (burbot) elkészítésének stílszerűen „tengernyi” szellemesebb verzióját ismertem meg az északi félteke ilyen-olyan éttermeiben.

A Food Police is megnézte az éttermet és nem volt ilyen "jószívű", mint mi.