Már tavaly is vonzónak találtam az ódon Aranyszarvas megújulását, a funkcionálisan tiszta, egyszerű bútorzatot, az üde színeket, a kellemes tapintású abroszokat és a személyzet szakszerű, mégis barátságos fellépését, de… ott volt az a de, ami természetesen a konyha teljesítményére vonatkozott, aminek bizonyos paraszt-barokkos elemeit nem állhattam.

A mangalicakaraj könnyített kelkáposzta főzelékkel szerepel. A hús kifogástalan, omlós, enyhén rózsaszín, a kel nem a régi házmester lakásokra emlékeztető formában kerül a tányérra, hanem éppen csak megfuttatva, könnyed mártással. A kacsamájkrém apró tégelyben, tetején vékony karamelizált kaliforniai paprika réteggel az egyik fénypont. A szegfűgomba-levesben, még ha kissé túlzottan tejszínes is, a friss gomba aromája érvényesül. Általában elmondható, hogy határozott, kontúros ízek jellemzik a fogásokat. A borjúnyelv céklás jus-vel lehetne a ház emblematikus étele. Nyelvet még nem ettem ennyire rafinált kiszerelésben. Talán a tálalás lehetne áttekinthetőbb, esztétikusabb. A borjúláb csontok nélkül - mint az Ausztriában oly népszerű préselt borjúfej - kizárólag a cuppanós porcogókra koncentrálva szintén telitalálat. Magyar termék a báránycsülök, a hozzá adott paszternákkrém és a bárány természetes sütőleve igazi ízkavalkád: nem bonyolult, mégis emlékezetes.

Még azt mondják, hogy nincs érzékem a jóhoz, meg, hogy a kákán is csomót keresek, nekem nem lehet főzni, mert mindenbe belekötök. Hát akkor tessék kipróbálni az Aranyszarvast, ahol az általam már méltatott Litauszki-féle kulináris felfogás látszik testet ölteni. Más kiszerelésben, más hangsúlyokkal, de hasonló szakmai alázattal és érzékeny ízléssel.