Na, de ennek vége, legalábbis a Kistücsökben. Álmos, borongós, késő őszi balatoni szomorúság terjeng az elhagyatott – útmenti, lombjukat vesztett fák takarásából kibukkanó – épületek körül. A lakott területi sebességkorlátozást tudatosan túllépve igyekszem minél hamarabb magam mögött tudni a reménytelen valóságot, hogy a külvilág csak egybefüggő suhanásként kísérje az utamat.

A szemesi Kistücsök üdítően sárgás épületének megpillantásakor csökkentem csak a sebességet, és meglepve konstatálom, hogy az én tücsköm, reménységem, bizony tele van. A parkolóban kizárólag nehézépítésű terepjárók és meglehetősen méretes limuzinok terpeszkednek. Kecses kis járgányomat betuszkolom az utolsó helyre, és hetykén belépek az étterembe, ahol első pillantásra egyetlen szabad asztalt sem fedezek fel. Már-már utolér az ideérkezést kísérő őszi szomorúság, tétován az ajtó felé lépek, amikor megkönnyebbülten értesülök a biztató szavakkal fogadó felszolgálótól, hogy éppen fizetnek az egyik asztalnál. Nincs akadálya annak, hogy kora délutáni ebédemet abban a Kistücsökben fogyasszam el, amit – ahogy egyébként három Michelin-csillagosokhoz illik – tényleges úti célomhoz képest komoly kerülővel ejtettem útba, kizárólag a várható kulináris élvezetek megszerzése reményében.

A beköszöntő falat ízléses, habár egyáltalán nem kisméretű kompozíció: balról jobbra a tányéron egy diónyi marinált vagy inkább savanyított karfiolrózsa-töredék, frissen zöldellő napraforgócsíra, kacsazúza-kocsonya és két kis szelet borjúnyelv. Nem vitatom a jószándékot, de az adag el van méretezve, azon kívül a karfiol túlzottan is nyers és nem igazán emlékeztet a megcélzott savanyúság ízre. A csírák kellemesek, viszont a kis kocsonya lehetne ízesebb, mintha minden fűszert kifelejtettek volna belőle. Ugyanez mondható el a nyelvekről is. Az alapfeltevés – miszerint a régi idők kocsonyája remekül kísérhető hagyományos savanyúsággal – nem teljesen igazolódott be karakteres ízek hiányában. Előételnek savanyú kacsaszív landol előttem: ez is több mint előétel, de nyilvánvaló, hogy a Kistücsökben nagyon ügyelnek az ár/érték arány minél hatékonyabb megvalósulására, ami pénztárcailag nagyon dicséretes, de kulinárisan kevésbé. A szívecskék tökéletes állagúak és a savanyú mártás, mint a valamikor mindenütt kapható szalontüdő savanykás kísérő szósza, nagy megelégedésemre teljes valójában ízlelhetővé vált. Folytatásként ellenállhatatlanul sodródom a karfiol tartalmú fogások felé, és kikötök a gyömbéres karfiol-krémlevesnél bundázott pontyszeletekkel. A leves izgalmas arányban ötvözi a karfiol és gyömbér ízét, könnyed, krémes állagú. A kis pontytallérok – mert leginkább formájukban arra emlékeztetnek – halványan felidézik az eredeti szándékot, hogy a panírban felelhetők legyenek a citrusos ízek. Némi narancs- és citromhéj került beléjük, de sajnos nem elég karakteresen. A vastag panír elnyelte őket és a vékony pontyszeletkéket is szinte felismerhetetlenné tette. Pedig ez az egész nagyon szellemes elgondolás, és minden bizonnyal jól működött volna, ha az arányok nem tolódtak volna el az érdektelen panír javára.

Most már nincs megállás, mert a következő, a főfogásban is van karfiol. Ez a kompozíció a marhalapocka lencsepürével és szalonnás karfiol névre hallgat. Fantasztikusan néz ki a hatalmas lapátszerű csont, amiben ropogós bőrével felmagasodik a hús. Igaz, hogy ami szemre ropogós, az már a valóságban kevésbé, sajnos kissé kiszáradt. A hús ízletes, porhanyós, a csontról szinte kiomlik, de ez sem egyenletes, néhol már szálaira bomlik, ami szintén a kiszáradás jele. A pecsenyeléből sűrített mártás külön kis tálkában van a hús mellett, amiben jól megmerítem az éppen sorra kerülő falatot. Összességében működik a dolog. A lencsepüré, őszintén szólva, nem túl gusztusos eleme a tányérnak. Valójában nem igazán értem, hogy a pürésített állag milyen kiegészítő értéket, ízt hozna a fogáshoz, nem beszélve arról, hogy mindez meg van szórva némi szalonnás karfiollal, ami megint csak nem fokozza a vizuális élményt, de a kulinárisat sem. Nem tagadom, hogy némi képzelőerővel, megmagyarázható ez a lencsés, szalonnás, karfiolos mutatvány, de ezen még érdemes tovább agyalni és úgy látványra, mint arányaiban is élvezhetőbbé kellene tenni. Nincsenek kétségeim, hogy a Kistücsök kitűnő konyhai stábja bővében van még kreatív tartaléknak és megoldja a dolgot.