Reggeli közben könnyebben szövődnek a mesék, itt ülve a belvárosi Déryné pavilonban különös gondolataim támadnak. A Kempinski szálloda Cigar Tower felöli oldalánál épült néhány napja egy Déryné pavilon, négy oldalról körbeülhető példamutatóan kulturált street építmény. Hívogatóan friss kávé és péksütemény illata lengi körül, én meg éppen azon mesterkedem gondolatban, hogy valahogy összehozzam Széppataki Rózát és Audrey Hepburn-t.Talán nem is olyan különös elgondolás, lévén mindketten színésznők voltak. Milyen igazságtalan a sors, vagy a nyelvi szokások, hogy Rózát a férjezett neve után emlegetjük, ellenben Audrey nem Mrs. Ferrerként él emlékezetünkben. Széppataki Róza és Déry István 1813-ban házasodtak össze, de hamar szétváltak. A színpad, a színpadi sikerek, a színészet lett igazi társa Rózának, rekedtes beszédhangja ellenére csodálatosan énekelt.
Déry mostohán bánt nejével, talán a sikereire volt féltékeny, talán éppen színpadi társukra, Katona Józsefre, kinek szerelme Róza iránt Déry előtt nem maradhatott észrevétlen, bár Rózának sejtése sem volt róla. A visszahúzódó, igen komoly fiatalembernek nehezen ment a szerelmi kinyilvánítás: olyannyira, hogy az egyébként igen érzékeny Széppataki Róza sokáig nem is tudott a titkolt „érzeményről”. 1813-ban végül elszánta magát Katona, s levelet írt az imádott lánynak. Levelében arra kérte hölgyét, hogy ha szíve nyitva állna hódolója előtt rózsaszín szalagot, míg ha elzárkózik akár egy találka elől is, feketét tűzzön. Hogy „zárkózna-é”, vagy sem, nem tudhatjuk, hiszen a levelet Katona csak monogramjával látta el. A hallgatag fiatalember esélyeit, mégis tökéletesen példázza a tény, hogy Rózának eszébe sem jut: esetleg különc ifjú pályatársát rejti a K és J betű. Így elmaradt a szalagtűzés és a várt beszélgetés is.
Mindenesetre Déry szakított nejével, még a színészetet is odahagyta, uradalmi tiszttartó lett. Róza hosszú évtizedekig a színpadon maradt, amikor pályája hanyatlásnak indult, csak akkor tért vissza férjéhez. Idáig szövögettem, de sehogy sem kerekedett ki belőle egy kellően szentimentális, amerikai mércével is melodrámai történet, bizonyára az én hibám. A Déryné pavilon, amolyan előretolt helyőrség, a nagy budainak filigrán változata, emlékeztető, de azért önálló profillal dacol a környék ízléstelenségével. Számos kiülős, kitelepülős hely van a belvárosban, túl sok is. Sokan építenek a nyüzsgésre, a tájékozatlan turisták rohamára. Átmeneti megoldások, poros búcsúkat idéző kivitelezésben, gyorséttermi igénnyel.
Persze dohoghatok, ez a tömegturizmus, esernyős idegenvezető irányította velejárója. Városvezetői berkekben persze többször felmerült, hogy miképpen lehetne az adott városrész méretéhez, hangulatához, történelmi hagyományaihoz, a modern igényekhez igazodva valamiféle egységes szemléletű utcai bútorzatot kialakítani, vagy az ideiglenes pavilonok külső megjelenését miként lehetne szabályozni. Van is erre jó példa, de ha egy nagyobb kört teszek a belváros szívében, akkor mégis a rendetlenség, a koncepciótlanság érzete kerít hatalmába.
Üdítő kivétel a Déryné pavilon. Megadja az utcának, ami az utcáé, diszkréten simul, mégis látható. Csak oda kell ülni és egy csokornyakkendős fiatalember, mintha csak a Harry’s bárban lennénk könnyed kézzel, kecses ívelésű üvegpoharakba kávét „csapol”. Narancsos, málnás, citromos limonádékat kínál, a nemzetközi és magyar sajtó színe-java olvasható, az utcán szemrevaló forgatag, mégis nyugalom, békesség, védettség. Háromféle ízesítésű croissant, elvitelre is, kenyerek a Déryné pékségből, frissen ropogósan, még a nevezetes, gyönyörűséges Déryné habcsókok is ott díszelegnek.
Nyilván nem ok nélkül került ide ez a pavilon, feltűnése a pesti oldalon a budai forgalmat erősítheti, vagy esetleg további terjeszkedési terveket is előlegez, egy biztos, hogy a belvárosban megszokott turistákhoz igazított árszínvonal alatt kínálja finomságait. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy találtam egy helyet, ami fittyet hány az idegenforgalom minden bizonnyal rendkívüli nemzetgazdasági súlyának és az a célja, hogy a város állandó lakóit kényeztesse. A csokornyakkendős fiatalembert mintha ismerném, mintha ő is ismerne engem, mintha ez a pavilon mindig itt lett volna.
[tw-divider][/tw-divider]Hogyan csábítsuk át a vendéget budára...
Rejtőznek tabutémák a magyar gasztronómia sötétebb bugyraiban, az egyik ilyen, hogy vannak éttermek, ahova a szállodaportások jelentős összegű fejpénzek ellenében küldik, irányítják a külföldi vendégeket, független attól, hogy milyen az étterem, mit szeretne a vendég. Nem kevés pénz mozdul meg ebben a bizniszben, hiszen az eképpen működő éttermek eleve beépítik a kötelező fejpénzt az áraikba. Komoly lehúzás, és ebben némely taxis is szerepet kap, akik üzembiztosan leszállítják a vendégeket. Virágzó ipar, de hallgatás övezi. Azért jutott eszembe, mert a Déryné pavilont abszolút követendő példaként állítanám azon vendéglátósok elé, akik részt vesznek ebben a lehúzós vendégvadászó gusztustalanságban. Aki odatámasztja a könyökét a Déryné pavilon pultjára, ízelítőt kaphat abból, hogy mi várhat rá a budai Dérynében, nem zsákbamacska, eldöntheti ott a csokornyakkendős fiatalember mosolya, készséges rendelkezésre állása, a ropogós habcsókok nyomán. Tudom, naiv vagyok, de jól esik.[tw-divider][/tw-divider]