Mindig érdekes, ha egy magyar aktív szerepet játszik a nemzetközi borvilágban. Te hogyan kerültél a bor közelébe angol bölcsész és közgazdász végzettséggel?
Édesapám somlói, hobbi bortermelőként nyaranta már tizenévesen mellette kellett kapálnom a szőlőben. Mondhatni, beleszülettem a borba. Mivel idegenforgalmi és szálloda szakon végeztem a főiskolán, 1999-ben egy másik aspektusból is beleláttam az akkor éledező borszakmába. Holland származású párom londoni állása miatt költöztünk Angliába 2005-ben. Kint olyan munkát kerestem, ahol a humán és a közgazdász vénámat egyszerre tudom hasznosítani és emberekkel kell foglalkoznom. Az Institute of Masters of Wine éppen Oktatási Manager pozícióra toborzott és engem választottak.
Az ember úgy képzeli, hogy egy ilyen helyen tényleg minden a borról szól. Egy életre beszippantja az embert...
Való igaz, hogy a bor világába könnyebb beleszeretni, mint például a szénbányászatba. Én is végigjártam a lépcsőfokokat, elvégeztem a WSET (Wine and Spirit Education Trust) egymásra épülő kurzusait, majd megcsináltam a diplomaképzést.
Nemzetközi borakadémikusként, konzultáns és borajánló szerepeid mellett rendszeresen publikálsz magazinokban, blogokon. Az írásra mi késztetett?
A mai világ arról szól, hogy „Ki vagy?”, én viszont egy régimódi megközelítéssel azt vallom, hogy „Az vagyok, amit csinálok”. A diploma kurzus kemény két év volt, sok kóstolással és tele izgalmas élményekkel, miközben jártam a világot. A Master of Wine képzés pedagógiai és oktatási részlegét én vezettem-szerveztem, de idővel egy másik irányban szerettem volna tovább menni. Elkezdtem írni, amihez kutatni és kóstólni is kell. Amúgy a legjobb módszer, hogy „fitnesszeld” az agyad. Az első cikkem Chile-ről szólt, majd később megjelentek cikkeim a VinCE-ben, a Sommelier India-ban és rendszeresen szemlézem a német és toszkán évjáratokat.
Első könyved - a The Wines of India -, nemcsak attól külünleges, hogy Te írtad, hanem hogy ez az első átfogó kalauz az indiai borokról, ami valaha megjelent. Indiáról biztos, hogy nem a bor jut az eszünkbe először...
Már tíz éve, hogy amíg ideát tombolt az európai tél, én egy pár hetet Indiában töltöttem. Rendszerető ember lévén engem lepett meg a legjobban, amikor két perc után lerendeztem magamban a Bombay-i káoszt...Rögtön beleszerettem az országba. Erre azt szoktam mondani, hogy India olyan, mint a marmite (kenyérre kenhető, erjesztett, élesztős krém). You either love it, or hate it. Az tény, hogy az indiai borokról semmit nem lehetett tudni, de azóta sokat utaztam, kóstóltam és 2012-ben felkerestem tíz borászatot. Találtam izgalmas és kevésbé jó borokat is, de csak miközben cikkeztem erről a témáról, akkor döbbentem rá, hogy semmilyen más információ nem áll rendelkezésre, csak a saját jegyzeteim és kutatásom anyaga.
Akkor ez egy hiánypotló kötet?
Abszolút. Egy közel harmincöt éves borászati ágazatról beszélünk, ez a mai modern indiai borászat. A 70-es évek végén indiai iparmágnások álltak elő azzal az ötlettel, hogy saját bort szeretnének készíteni. Hihetetlenül tehetős családokról van szó, akik sokat utaztak Franciaországba, Kaliforniába, és hazatérve úgy gondolták, hogy megcsinálják az indiai bort. Elkezdtek dolgozni francia konzulensekkel mint Michel Rolland, aki több mint húsz éve dolgozik a Grover Zampa Vineyards-zal, majd később megjelentek az újvilági, amerikai és ausztrál szakemberek is.
Vagyis az „Old World átvitte” a szakértelmet?
Igen, ők indították el a fejlődést. Tesztelték a fajtákat, megkeresték a megfelelő terroirt, klímát és szőlőt telepítettek. Ez határozza meg a mai indiai borászatot, amely közel két és fél ezer hektárnyi szőlőültetvényt ölel föl. Négy fő szőlőfajta jellemző: a Cabernet Sauvignon, a Shiraz, a Sauvignon Blanc és a Chenin Blanc. A mediterrán fajtákkal, mint a Sangiovese vagy a Tempranillo, most kezdtek el kísérletezni.
Mennyire ismeri ma a világ ezeket a borokat harmincöt év után?
Az indiai boroknak csak egy-két százalékát exportálják, a Sula Vineyard és a Grover Zampa például ott vannak a nemzetközi borvásárokon is. Létezik olyan borászati cég is, amely a többiekkel ellentétben kilencvenöt százalékban exportál és négociant-ként, azaz kereskedőként csináltatja a bort. Ezek brand-ek, amiket bizonyos piacokra fejlesztettek ki, ilyen például a Soul Tree Winery.
Az indiai ember a saját borát issza, vagy előbb nyúl egy bordeaux-i, illetve „szuper toszkán” felé?
Változó, hogy a helyiek mennyire sznobok, de akik európai mértékkel jól keresnek, jellemzően külföldi borokat isznak, ami viszont nem feltétlenül indokolt.
Te magad is érdekelt vagy egy somlói borászatban, ez a Royal Somló Pincészet.
Eladó volt az édesapám birtoka melletti szőlő pincével, és miután a párom beleszeretett Somlóba, megvásároltuk a hétéves juhfark szőlőültetvényt az én legnagyobb meglepődésemre! Nem egy drága hobbiként tartjuk számon, hanem gazdaságilag is működtetnünk kell. A juhfark amúgy nagyon kényes fajta, többen javasolták is a hegyen, hogy telepítsünk helyette inkább furmintot és akkor boldogság lesz...Mi viszont nem azért vettünk szőlőt, hogy rögtön kihúzzuk a tőkéket.
És bejött? Te Londonból jól ismered a trendeket, érzékeled a közízlést. Hová passzol be a somlói juhfark?
Az első évjárat után megszerveztünk egy kóstolót a hordómintáinkból Londonban és Budapesten, és nagyon jól mutatkozott be a borunk. Rájöttünk - annak dacára, hogy ez egy alapvetően nehéz szőlő -, ha megérik, egy hatalmas savakkal rendelkező borrá válik és Somló megadja neki a nagy ásványosságot, ami miatt gasztronómiai szempontból nagy figyelmet igényel. Lehet frissen is fogyasztani, de mi két-három évesen visszük piacra, addig érleljük. Az biztos, hogy a furmint zászlóvivő pozícióját nem fogja aláásni, a juhfark inkább egy kis mennyiségben termelt somlói kuriózum az ínyencek számára.
És mi a helyzet a magyar borral a nagyvilágban?
Én úgy látom, hogy a magyar bornak sajnos nincs imázsa. Nagyon kéne egy profi, de egyszerű program, jól érthető üzenetekkel és program szervezőkkel, ami akár öt év alatt felépíthető. Azt is el kellene már felejteni, hogy Magyarországon mindenki mindent sokkal jobban tud, mint a másik. Vallom, hogy közösségben az erő, vagyis most én, utána pedig te kötsz egy kompromisszumot. Egy megvalósítható stratégiát kell döngölni a célpiacnak és be kell látni, hogy vannak kistermelők, és a nagytermelők is. Erre mondta Robert Mondavi, mindegy, hogy kicsi, vagy nagy a hajó: a dagály az összes hajót felviszi, tehát érdemes összetartani.
