Hirdetés
Hirdetés

Az olasz, az olasz és az olasz

2012. október 3.
Ha a szerencse szembe jön veled, ne térj ki az útjából – beszélgetés az Da Mario három vezetőjével, Alessandro Mannával, Davide Deligióval és Mario De Stefanival gasztronómiáról, családról, szerelemről, Magyarországról és természetesen Olaszországról.
Hirdetés

Három különböző külső, három eltérő természet, egy életérzés. Három fiatal fiú Olaszország déli részéről, akik bejárták a világot, tizenévesen a legaljáról kezdték karrierjüket építeni a gasztronómia világában, s végül a Trattoria Pomo D’Oro hozta össze őket. Itt ismerkedtek meg, itt lettek barátok, s itt döntöttek úgy, hogy a céljuk közös. Egy saját étterem, ahova azért járnak be a vendégek, mert azt kapják, amit a három fiú tud csak nekik nyújtani, kellemes időtöltést hamisítatlan olasz hangulatban, egyszerű és mégis tökéletes olasz ételekkel. Ez az Da Mario, az étterem, ami a Parlament árnyékában, a Vécsey utcában talált otthonra.
A terasz visszafogott, de elegáns, ahogy maga az étterem is. Nincs hivalkodó berendezés, de mégis

Miből lesz a cserebogár. Ő a kicsi Alessandro Manna.

Miből lesz a cserebogár. Ő a kicsi Alessandro Manna.


található néhány jellegzetes darab, pl. egy poharakból készített csillár a mennyezeten, ami azonnal megragadja az ember tekintetét. Az egész enteriőr tökéletesen jellemzi a három tulajdonos személyiségét, ahogy az étlapot is. Egyszerűsége és visszafogottsága mellett merészen és aprólékosan idézi az olasz életérzést. Mario kifogástalan olasz vendégszeretet mellett Alessandro tradicionális ételei és Davide tökélyre fejlesztett édességei adják az étterem hamisítatlan, de diszkrét varázsát.
Nagyon fiatal étterem még az Ale.Da.Mario, ami rólatok kapta a nevét. De kiket is takar pontosan az elnevezés?
(Mario szólal meg először, a másik két fiú pedig helyeslően bólogat, hiszen ő az üzletvezető, övé az elsőség.) Dél-Olaszország egyik legszebb városából, Bariból származom. 39 éves vagyok, s nagyon sok helyen jártam már a világban. Hiszen bármennyire szép is a hazám, nem értem be ennyivel, ki akartam próbálni magam más helyeken is. Bariban elvégeztem a vendéglátós iskolát, s szinte egész Olaszországban dolgoztam. Eredetileg pincér vagyok, így már elég korán megtanultam bánni az emberekkel. Utána két év London következett, majd 6,5 év egy óceánjáró hajón. Öt és fél éve vagyok Magyarországon. Sikerült jó éttermekbe kerülnöm, a TG Italianot a Trattoria Pomo D’Oro váltotta. 24 éve vagyok ebben a szakmában, s pincérből nagyon gyorsan üzletvezető lettem. Minden adott volt ahhoz, hogy ez az Da Marioban is így legyen. Értek az emberek nyelvén, szeretek beszélgetni velük. A vendégek mindig, mindenhol fontosak voltak nekem az életemben, de a magyar vendégeimnek köszönhetem a legtöbbet. Nagyon sokat segítettek abban, hogy megtaláljam a helyem az országban.
(Davide folytatja a gondolatsort.) Nem nehéz Mario gondolataival azonosulnom, hiszen én is Bariból származom. Tudom milyen szép az a hely, de azt is tudom, hogy a világ nagyon jó tanár tud lenni. 32 éves vagyok, s nagyon sokat tanultam én is ahhoz, hogy ma már biztos legyek a munkámban. Korán, 13 évesen Jesoloba mentem dolgozni, ami Baritól 1000 km-re van. Egy szállodában kaptam állást. Fekete mosogatóként kezdtem, majd pucoltam a zöldségeket. Nehéz nyár volt, de a szüleim jobbnak látták, ha elmegyek, mert féltek, hogy a meleg nyári hónapokban elkallódok. Ma már nagyon örülök neki, hogy akkor így gondolkodtak. A szüleim mindig azt mondták, nekem kell a munka után menni, mert az soha nem jön hozzám. Ezt nagyon korán megtanultam, s mindig profitáltam ebből az életben. Mindig megtaláltam a helyem. Abban a három hónapban nagyon megszerettem dolgozni, megszerettem a gasztronómiát, s amikor visszajöttem Bariba, ezen a vonalon tanultam tovább. Minden nyáron dolgoztam az iskola mellett, majd miután elvégeztem, jött az áttörés, amikor végérvényesen megtalált a cukrász szakma. Egy golfhotelbe kerültem, ami elég nagy volt, két épület tartozott hozzá összesen 82 szobával. A cukrászatba kerültem. 9 évet töltöttem el itt. Nagyon jó tanárom volt, neki köszönhetek szinte mindent. Londont Németország követte. Mindenhol rövid időt, pár hónapot maradtam csak. Nem dolgoztam, csak tanultam és tanultam, mindent tudni akartam. Utána kerültem Magyarországra. A Barakában kezdtem a pályafutásom, majd 6 évig a Pomo D’Oroban folytattam. Hat év nagyon hosszú idő, nagyon sokat tanultam azokban az években is, de a Baraka volt az igazi iskolám. Azt érzem, hogy az Andrássy úti étteremmel megfogtam az Isten lábát.
Ő meg a nagy egy ritka komoly pillanatában. | fotó: Nagy Balázs

Ő meg a nagy egy ritka komoly pillanatában. | fotó: Nagy Balázs


(Alessandro - mint mindig, most is – nevet és gyorsan át is veszi a szót Davidetól.) 27 éves vagyok, anyukám svéd, apukám szicíliai, én pedig Észak-Olaszországban születtem, de mielőtt emlékeim lettek volna azokból az évekből, visszaköltöztünk Cataniába, így én cataniainak mondom magam. Olaszországban és Svédországban dolgoztam és tanultam nagyon sokat. Azt, hogy korán elkezdtem dolgozni és tisztelni tudom a magam által megkeresett pénzt, apukámnak köszönhetem. 12 éves voltam, amikor egyszer összeszólalkoztunk, mert nem vigyáztam az egyik ruhámra. Azt mondta édesapám, azért nem tudom tiszteletben tartani a dolgaimat, mert nem keresem meg rá a pénzt. Nagyon mérges lettem, s még ebben az évben elmentem az egyik barátjához dolgozni Taorminában fagyit árulni. Ahogy telt az idő, pincér lettem, s egyszer csak a konyhában találtam magam. Az volt igazán az én terepem. Imádtam azokat az éveket. De alig múltam 17 éves, amikor befejeztem az iskolát, s tudtam, hogy ennél már többre vágyom. Svédországban kaptam lehetőséget egy konferencia hotelben, ahol 2,5 évet töltöttem. Utána jöttem Magyarországra. Rögtön a Pomo D’Oroban kezdtem dolgozni, de 2010-ben eljöttem. Rövid időn belül ismét Svédországban találtam magam egy barátomnál, akivel nemzetközi konyhát vezettünk. Nagyon élveztem ezt a munkát. Ekkor sajátítottam el a nemzetközi alapkonyha fortélyait. A világ konyhái sok mindenben hasonlítanak, de a technika minden nemzet konyhájában más. Ezt kellett megtanulnom. Egy nap felhívott Mario azzal az ötlettel, hogy csináljunk hárman egy éttermet. Tudtam, hogy a szakmai fejlődésemben ez egy hatalmas lehetőség. Nem volt kérdés, hogy jövök-e. Nagyon sokat köszönhetek Marionak és Davidenak, hiszen 27 évesen a részben saját éttermem szakácsa lehetek úgy, ahogy én akarom. De a legtöbbet apukámtól kaptam. Igaza volt, hiszen az ember akkor tud igazán küzdeni, amikor a saját dolgáért teszi. Az Da Marioban igazán a saját pénzemért küzdök. Ez nagyon motiváló.
Nagyjából elmondtátok, hogy miért mentetek el Olaszországból. De mi volt az az ok, amiért egyszer csak Magyarországra jöttetek?
(Mindhárman nevetnek, s szinte egyszerre válaszolják) A szerelem.
Davide Deligio nagymamája karjaiban.

Davide Deligio nagymamája karjaiban.


No, de miért éppen Magyarországon telepedtetek le?
(Mario máris sztorizni kezd.) Az óceánjáró hajón ismertem meg az én gyönyörű, magyar feleségem. Nem jöttünk rögtön Magyarországra, megpróbáltunk Firenzében, majd Elba-szigetén berendezkedni. Szépen alakult minden. Egy szép nap a feleségem azt mondta, hogy gyereket szeretne. A dél-olaszoknál nagyon fontos a család, az, hogy a generációk segítsenek egymásnak. Tudtam, hogy a feleségemnek nagy szüksége lesz a családjára a gyerek megszületésekor. Nem volt tehát kérdés, hogy Magyarországra költözzünk. Úgy gondoltam, megpróbálom, mit sikerül összehoznom Budapesten. Szerencsém volt, mert a lehetőségek mindig megtaláltak. ÉS ha a szerencse szembe jön az emberrel, ne térjen ki az útjából. Öt és fél éve vagyunk itt és ma már van egy gyönyörű, félig olasz, félig magyar, hat éves kislányunk.
(Davide veszi át a szót, akinek merőben más a története.) Olaszországban ismertem meg a feleségem. Masszőr volt kint, de a megismerkedésünk után nem sokkal visszajött Magyarországra. Akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire szeretem őt és nem akarok nélküle élni. Ezért hát én is Magyarországra utaztam. Pár hónap múlva mégis visszamentünk Olaszországba. Így utólag azt mondom, hogy fiatalság meggondolatlanság. Úgy éreztem, a golfhotel után már mindent tudok és beleugrottam egy vállalkozásba, ami persze nem sikerült. Ekkor Riminibe költöztünk, ahol 6 hónapig dolgoztam egy étteremben. Nem szerettem itt lenni. Egy magyar barátom ajánlotta, hogy jöjjünk vissza Magyarországra vele, mert nyit egy éttermet, nézzem meg. Ez volt a Baraka.
Davide és a felesége, Mariann.

Davide és a felesége, Mariann.


(Alessandro mosolyogva meséli a maga tiszavirág életű kis szerelmi románcát.) Én is egy magyar lány miatt jöttem ebbe az országba. Fiatalok voltunk mindketten, a szerelemnek hamar vége lett. Én viszont maradtam. Megszerettem Magyarországot, jó barátokat szereztem itt. Na jó, a magyar pálinka is közbeszólt, hiszen külföldön annyira drágán lehet beszerezni, hogy inkább itt maradtam, ahol egy kicsivel olcsóbb.(Ekkor már mindannyian hangosan nevetünk az örökké viccelődő Alessandron.)
Nagyon fiatalok vagytok és már most sokat tudtok az életről, a gasztronómiáról. De mégis miért épp a gasztronómia az, amivel foglalkoztok? Honnan jött a gasztronómia szeretete?
(Most már rutinszerűen, Mario szólal meg.) Nálunk senki nem dolgozik a vendéglátásban. Viszont apukámnak van egy bártulajdonos barátja, aki nyaranta mindig elmesélte nekünk, fiataloknak az életét. Hihetetlen beleéléssel tudta előadni, hogy milyen szép világ ez. Milyen sok helyen járt az életben, mennyire sok embert ismert meg és milyen sok barátja lett a világ számtalan pontján. Addig-addig hallgattam, míg úgy döntöttem igen, én is ezt akarom csinálni, én is így akarok élni. Mai napig sokat gondolok azokra a fülledt, nyári napokra. Igaza volt ennek az embernek, ez valóban a legcsodálatosabb világ. Amit most csinálunk, a saját éttermünk, az pedig a legtökéletesebb dolog. Hatalmas felelősség, mindennél nagyobb kihívás. Sok figyelmet, kitartó munkát igényel, de semmihez sem fogható érzés, amikor pozitív visszajelzések érkeznek.
(Davide a nagymamájáról mesél.) Én ezt a mély szeretetet az édességek iránt a nagymamámnak köszönhetem. Imádtam őt. Amikor kicsit voltam, mindig süteményt sütött nekem és az egész családnak. Egész nap együtt voltunk, így szinte magától értetődő volt, hogy a kedvenceimet fogja elkészíteni. Halálával nagy űrt hagyott maga után. Az, hogy a cukrászatot választottam hivatásul, a nagymamámnak köszönhetem. Így egy kicsit velem lehet minden nap. Azt hiszem, nagyon boldog és büszke lenne, ha láthatná, hogy a saját éttermemben készítem el azokat a süteményeket, amelyeket tőle lestem el.(Alessandrot most az egyszer komolynak látom. Ő is régi, családi történetet mesél el.) Bármilyen érdekes is, én még ismertem a dédnagymamát is. Mivel nagyon sok generáció élt együtt, nagyon erősen őriztük a hagyományokat. Nálunk az volt a szokás, hogy a férfiak és a nők külön ettek. A férfiak a szobában, a nők pedig a konyhában. Abban a kitüntetett helyzetben volt, hogy gyerekként bármit megtehettem. Egy idő után rájöttem, hogy a konyhában szeretek enni a lányokkal. Ott mindig, minden olyan meghitt volt. Mindig mondtam, hogy: „Nonna Rosa – ő volt a dédnagyanyám -, én itt akarok enni veletek”. Szépen, lassan mindent megtanultam, amit a konyhában tudni kell. Például amikor karácsony közeledett, a családom is tradicionális ételeket készített, s volt köztük sok olyan, amihez már korábban munkához kellett látni. Az ilyen ünnepi időszakokban megengedték nekem, hogy ne menjek iskolába, hanem otthon segítsek nekik. Jó játékként fogtam fel az egészet. Ma is, amikor már én főzök a konyhámban, sokszor eszembe jutnak ezek a pillanatok. A családom nőtagjai sokszor ott vannak velem a konyhában. Ilyenkor mindig boldog vagyok, és úgy érzem, hogy játszva megy a munka. Úgy, mint régen. Nagyon fontos az emlékük ahhoz, hogy tökéleteset tudjak alkotni abban az étteremben, amit a magaménak mondhatok.
Ha nem vágtuk volna le a képet, akkor alul egy desszert lenne. Ezért a nagy koncentráció. | fotó: Nagy Balázs

Ha nem vágtuk volna le a képet, akkor alul egy desszert lenne. Ezért a nagy koncentráció. | fotó: Nagy Balázs


Most beszéljünk egy kicsit az Da Mario-ról, ami szintén ti vagytok. Az étteremről, ami a neveteket viseli. Honnan jött az ötlet? Hol tart most az étterem? Egy kicsit meséljetek az ételekről, az étlapról. Egyszóval mindenről, ami a jelenlegi életetek, vagyis az étteremről.
(Mario elmondása szerint): a Trattoria Pomo D’Oronak köszönhetjük az éttermet, hiszen ott lettünk barátok és döntöttünk úgy, tovább kell lépnünk, fejlődnünk kell. A helyet egy régi vendégem ajánlotta, a mai napig tőle béreljük.
(Davide izgatottan mesél.) Nagyon nagy rizikó volt megnyitni az éttermet, mert azt szerettük volna átadni a vendégeinknek, amit otthonról hoztunk. Olaszországban nagyon sokan vezetnek éttermet, de nem azért, hogy meggazdagodjanak belőle, hanem egyszerűen az életérzés, az ételek szeretete miatt. Ott nincsenek reklámok. Az emberek beszélnek egy helyről, és ha az jó, a többiek is odamennek. Megfér egymás mellett több étterem is. Annak ellenére, hogy mások a szokások itt, mint Olaszországban, azért próbálunk ebben is a hazai dolgoknak megfelelni. Úgy néz ki, hogy működik. Egyre többen kezdenek járni hozzánk, a vendégeinket szinte személyesen ismerjük. Persze, ehhez kell az is, hogy több éve itt vagyunk már és a vendéglátásban dolgozunk. Fontos a régi ismerősöknek és az újaknak is a személyes kapcsolat. Az, hogy Mario beszélgessen velük, amíg nem érkezik meg a vacsorájuk, de fontos nekik az is, hogy Alessandroval kijöjjünk mi is a konyhából és megbeszéljük azokat a folyamatokat, ahogy elkészül az ételük. Hogy mondjak egy példát, ha valaki halat rendel, mi kihozzuk neki azt, amelyet elkészítünk neki. Így tehát látja, amit meg fog enni. Ez egyre fontosabb kezd lenni mindenkinek. Természetesen sok olasz vendégünk van, akik megszokták ezt a vendéglátást otthon, de sok a magyar és sok a betérő turista is. Ők is nagyon értékelik ezt a törődést. Mario nagyon jól ért az emberekhez, pontosan tudja, kit, hogyan kell kezelni. Ezek a dolgok azok, amiért megszeretik az emberek az Da Mariot.
Mario, felesége Ildikó és a kislányuk Lara.

Mario, felesége Ildikó és a kislányuk Lara.


Említettétek a halat. Hogy állítottátok össze az étlapot? Ki volt az ötletgazda? Ha Olaszországban lenne ez az étterem, akkor is ezek az ételek lennének az étlapon?
Az étlapon azok az ételek szerepelnek, amelyeket otthon ettünk. Mindent itt készítünk a konyhában, a tésztától a marinádig. Szeretjük a vendégeinket maximálisan kiszolgálni, és ha egy vendég egy kis változtatást szeretne egy ételben, akkor elbeszélgetünk vele a lehetőségekről. Közösen hozzuk meg a döntést, hogy mi maradjon tradicionális, mi legyen újítás. Olaszországban erre nyilván nem lenne szükség, ott a vendég biztos, hogy azt kérné, ami az étlapon van, mert az a hagyományos. A magyarok egyébként nagyon jó vendégek, szeretik az újításokat és abszolút nyitottak más nemzetek tradíciói iránt is.
(Davide már az újításokról beszél, leginkább arról, ami a süteményeket érinti.) Igyekszünk mindenben reálisak lenni, a konyhában is. Az olasz sütemények mások, mint amit a magyar emberek általában megszoktak. Nem olyan krémes, inkább szárazabbak. Van, aki ezt szereti, van, aki nem. Viszont sokakkal mi szerettettük meg ezeket az édességeket, mert egy kicsit változtattunk rajtuk, s legközelebb már az eredetit ették. Most azzal próbáljuk majd orientálni a vendégeinknek, hogy lesz néhány napi sütemény - ahogy Olaszországban is van az éttermekben - és ezek kint lesznek a vendégtérben egy üveges hűtőben, így amikor bejön, láthatja, miről van szó és kiválaszthatja, hogy melyiket szeretné. A látvány lesz a döntő.
Mario szemmel veri az üveget. Aztán úgy képzeljük, hogy mellre veszi és Roberto Baggiós mozdulttal mehet a pipába. | fotó: Nagy Balázs

Mario szemmel veri az üveget. Aztán úgy képzeljük, hogy mellre veszi és Roberto Baggiós mozdulttal mehet a pipába. | fotó: Nagy Balázs


Terveztek más változtatásokat is a napi süteményen kívül?
Természetesen. Egy gasztro sarok kialakítását tervezzük az emelten. Lesz tévé, sonkák, sajtok. Ez egy kicsit lazább rész lesz, mint az étterem. Olaszországban az emberek délidőben vagy munka után mindig betérnek egy bárba. Isznak egy aperitifet, esznek pár falatot, beszélgetnek a többi vendéggel, egyszóval egy kicsit lazítanak munka után az ismerősökkel és egyben új ismeretségeket is kötnek. A magyarok nagyon vidámak tudnak lenni, ha adva van ehhez egy számukra megfelelő közeg. Ezt szeretnénk megteremteni nekik az éttermen belül.
Tervezünk tematikus programokat is, de azt már az étteremben. Olaszországban hamarosan nagyszabású szarvasgomba fesztivált tartanak. Ezt szeretnénk mi is megünnepelni. Néhány napig olyan ételeket fogunk készíteni, melyekben szarvasgomba van. Szeretnénk a magyarokkal alaposabban megismertetni, hiszen van, ami csak pár napig jó, van ami akár két hónapig. Nagyon érdekes és izgalmas fűszernövény.
Kis lépésekkel haladunk előre.
Az alapanyagokat honnan szerzitek be? Hiszen akár a fix étlaphoz, akár az említett újdonságokhoz sok esetben speciális hozzávalók kellenek.
Ma már sok alapanyagot Magyarországon is be tudunk szerezni, de amikor indultunk, akkor három napra kimentünk Bariba, s hoztunk 800 liter olívaolajat, 100 kg szárított paradicsomot, csicseriborsót, olívabogyót, babot, lencsét. Hát, így indultunk. Azóta kialakult, hogy amit Magyarországon nem tudunk kiváló minőségben beszerezni, azt otthonról elküldik raklaponként. De a halat a mai napig Olaszországból kapjuk, abban nem változtatunk.
Ezért dolgoztak. | fotó: Nagy Balázs

Ezért dolgoztak. | fotó: Nagy Balázs


Nagyon sok energiát fektettek abba, hogy átadjátok a magyaroknak az olasz életérzést. Megéri? Mennyire vevők erre?
Ez nagyon változó. Sokan szeretik, sokaknak idegen. Csak azt tudom mondani, amit előbb is, hogy nagy általánosságban a magyarok nagyon érdeklődőek. Megéri ennyi energiát belefektetni, mert nagyon sok elégedett vendég távozik tőlünk. Ilyenkor mindig azt mondjuk, hogy jó úton haladunk, jól csináljuk azt, amit csinálunk.
Ha már az életérzésnél tartunk, kérdésözönt zúdítanék egyszerre rátok: mit jelent nektek Magyarország? Amikor Olaszországba utaztok, mit mondtok, hova mentek? És ha jöttök vissza Magyarországra, akkor mit mondotok, hova utaztok? Mit szólt a családotok ahhoz, hogy itt fogtok élni? Mi hiányzik a legjobban Olaszországból? Fogtok még szerintetek Olaszországban élni? S ha már Magyarország, akkor magyar konyha. Mi a véleményetek a magyar konyháról? Mit szerettek, mit nem?
(Mario kezdi most is a sort. A magyar konyha nagyon érdekes. Alapvetően szeretem, csak a tejfölt nem. Nekem túl savanyú, nem jó semmihez, leginkább a gyümölcsleveshez nem. A legfinomabb a libamáj. Bármilyen formában jöhet, az csak jó lehet.
Olaszország? Természetesen Olaszországba megyek haza, és amikor visszajövök, akkor Budapestre jövök. De szerintem ez így a normális. Ahol az embernek a gyerekkori barátai vannak, ahová az emlékei kötik, ott van otthon. Ha Olaszországon belül elutazok egy másik városba, már az is más. Nekem Bari az igazi hazám. Több mint egy éve nem voltam otthon. Amikor eljöttem a TG Italianóból, már kezdtük is az új éttermet és itt kellett lenni, de a lányom miatt és magam miatt is szinte minden másnap beszélek a szüleimmel, akiknek természetesen nagyon hiányzom. Egy kicsit elszomorodtak, amikor megtudták, hogy Magyarországon fogok letelepedni. A mai napig kérdezgetik, hogy mikor megyek haza végleg. Mivel itt van a szűk értelembe vett családom, most úgy gondolom, hogy nem fogok visszatérni a szülőhazámba.
Hát persze, hogy látszik, hogy jó barátok. | fotó: Nagy Balázs

Hát persze, hogy látszik, hogy jó barátok. | fotó: Nagy Balázs


(Egy rövid csend után Davide folytatja. Látom a fiúkon, erről a legnehezebb beszélniük. Nagyon nehéz kimondaniuk, nagyon nehéz szembesülniük azzal, hogy talán tényleg nem fognak többet a szülőföldjükön élni. Davide a három fiú közül a legérzékenyebb. Nehezen találja a szavakat. )
Én már mindkét helyen otthon vagyok. Olaszországba is haza megyek és ide is. A feleségem családja lett a második családom. Csodálatos emberek és nagyon sokat köszönhetek nekik. Nagyon szeretek itt lenni, ezért nagyon minimális a különbség. De persze van. Hiszen a családom nincs itt és nagyon hiányoznak. Tavaly húsvétkor láttam őket utoljára, akkor voltam otthon. Ma már a családom is elfogadja, hogy itt élek. Amikor ideköltöztem, fél év után 1600 km-t utaztak autóval, hogy megnézzék, minden rendben van-e velem. Megnyugodva látták, hogy jó helyre kerültem. Anyukámnak annyira tetszett minden és annyira otthonosan érezte magát, hogy olaszul beszélt az anyósomhoz, aki kedvesen mosolygott. Édesanyám a végén közölte velem: „látod, mondtam én, hogy tud olaszul, nézd meg, hogy mosolyog.”
Én már annyira magyarrá váltam, hogy a pacalon kívül bármit megeszek a magyar konyhából. Tényleg nincs olyan, amit ne. A kedvencem a töltött káposzta. Amíg nem házasodtunk össze a feleségemmel, a szüleinél laktunk, az anyukája főzött, aki nagyon jó szakács.
Ha arra gondolok, hogy valaha Olaszországban fogok élni, akkor az azt jelenti, hogy nincs már az étterem és nincs már a feleségem sem. Ezt a képet pedig szeretném elhessegetni. Sok kedves ember vesz körül, akik elfogadtak, megszerettek, ahogy én is őket. A barátjuknak tartanak, a mindennapjaik része vagyok. Természetesen össze szorul a szívem, ha belegondolni abba, hogy nem fogok többet a hazámban élni, kimondani is nagyon nehéz, de egyelőre biztos, hogy maradok.
(Alessandro a már tőle megszokott vidámsággal és lendülettel közelít ehhez a témához is.) Egyértelműen Cataniában vagyok otthon, Magyarországon Budapestre jövök. Sok helyet nevezhetnék a hazámnak, de én cataniai vagyok. Ennek ellenére viszont nem szeretek hosszú ideig otthon lenni. Nagyon sokat utaztam az életemben, nagyon megváltoztam. Amikor néhány hétig otthon vagyok, az tökéletes. Annyira tökéletes, hogy még a hibákat is csodaszépnek látom. De aztán egy idő után elkezdenek idegesíteni az emberek, a mindennapok problémái. Kimondhatatlanul szeretem a hazámat, de tudom, hogy nem tudnék ott élni. Most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Jelenleg úgy gondolom, hogy nyugdíjas koromban közvetlenül a tengerparton fogok élni otthon, Olaszországban. Ott fogok szerintem megöregedni. De ha jön valamikor egy lány, aki nem akar disznótorba vinni, mert azt utálom és nem akar velem pontyot etetni, mert annak homokíze van, és az lesz a vége, hogy összeházasodunk, és ő itt akar élni, akkor maradunk.
Már csak egy bekezdés van az interjúból, de megtörjük ezzel a mille foglie-val. Messzire száll a híre. | fotó: Nagy Balázs

Már csak egy bekezdés van az interjúból, de megtörjük ezzel a mille foglie-val. Messzire száll a híre. | fotó: Nagy Balázs


Mit gondoltok, mitől több, vagy mitől másabb az Da Mario, mint a többi olasz étterem a városban?
A legnagyobb lehetőséget az Da Mario életében a friss alapanyagokban és a tradicionális konyhában látjuk. Szeretnénk abszolút hagyományos ételeket készíteni, úgy, ahogy otthon láttuk a konyhában. Ezt akarjuk menüben is, és a la carte-ban is elkészíteni. És hát a friss alapanyagok. A jövőben a vendégeinket mindig egy kis újdonsággal igyekszünk majd meglepni. Ha jön egy szezonális, friss alapanyag – pl. articsóka -, akkor maximum két napig lesz az étlapon, s legközelebb csak két-három hét múlva lehet kapni, de akkor már lehet, hogy más ételt készítünk belőle. Minden nap felhívjuk majd a hozzánk betérő figyelmét arra, hogy másnap milyen újdonságot ehet. Már most érdeklődnek sokszor, hogy mi lesz másnap. Szeretnénk, hogy a vendégeink maximálisan elégedettek legyenek, sőt, többet kapjanak annál, mint amire eredetileg gondoltak.
Tovább olvasok
Hirdetés
Hirdetés
Kisfaludy Program – Támogatás
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram