Történelmi, nagymúltú, elegáns – kíváncsiak voltunk, mit takarhatnak a sokat hallott szavak? Vajon a több, mint 100 éves múlt ránehezkedik a Gundelre, vagy épp ellenkezőleg: emelkedettséget kölcsönöz neki? Az étteremben jártunk, amely nap nap mint bizonyítja, hogy az étkezés igenis ceremónia.

 Az idén 107 éves, patinás étteremről mindenkinek van egy képe, még ha talán kissé homályos is. Valentin-napi menüre foglaltunk asztalt a hazai éttermek éttermében. Hétfőre szólt a vacsoraidőpontunk. A hét legkevésbé forgalmas napján csak néhány asztalnál ült vendég a patinás teremben. A Gundelben köztudottan egész pincérsereg áll rendelkezésre, eszünkbe is jutott, hogy ennyi vendég mellett nem lesz-e nyomasztó a kiszolgálóhad. Szerencsére nem volt az. Úgy élvezhettük a felszolgálók teljes figyelmét a vacsora alatt, hogy közben egy kicsit sem feszélyeztek, nem éreztük túl soknak a törődést. Ahogyan a hatfős zenekar szerepe is a helyén volt: a zenészek tisztességesen végigmuzsikálták a menüsort, közben finoman, nem tolakodóan kommunikáltak a vendégekkel. Szeretjük, ha a profizmus stílusossággal párosul.

Apropó feszélyezettség. No, ha az én fejemben volt előfeltételezés a Gundel kapcsán, az bizonyára ez volt. Attól tartottam, hogy a túlzottan színpadias keretek között elvész a valódi hangulatosság. Ez egy igazi előítéletnek bizonyult. Persze továbbra sem egy farmernadrágos hely a Gundel, – miért is lenne az? – de rideg eleganciáról sincsen szó. Sőt. Jólesett a puha szőnyegpadlón ellépdelni asztalunkhoz, jólestek a szemünknek a meleg színek, a ragyogó faborítás, a pincérek készséges kedvességéről – pedig óhatatlanul eszünkbe jutott a belvárosi menő helyeken tapasztalt olykor kissé hűvös, sznob stílus.

Illatos pékáruk érkeztek étvágygerjesztőként, sima és mézes vajjal, majd kóstolónyi kecskesajt fügelekvárral. A libamájat alig vártuk

A libamájas fogások a Gundel védjegyének számítanak, összesen tízféle módon elkészítve kínálják á la carte. A menü kiemelkedő pontja volt a Maldon-sókristályokkal megszórt, hirtelen sült libamáj. Mi egyféle módon kóstoltuk, de ha tíz ilyet tesznek elénk, attól tartok, egyszercsak mind elfogyott volna. Már a felénél tartottunk, mire eszünkbe jutott megörökíteni.

Az étlap a következőkben ruhátlan osztrigát ígért, kisebb meghökkenésünkre mégis elég jól felöltözve, egész konkrétan bundázva érkezett. De miért? Kár volt érte, mint minden drága ínyencségért, amit valaki valamiért be akar panírozni. Pont az veszett el belőle, ami a sajátja, az izgalmas állag, a tengeríz. Vacsorapartnerem, lévén nem nyitott a tenger teremtményeire, szarvascarpacciót kapott. És még milyen jót! A szarvashús falatai már-már krémes állagúak voltak.

A várva-várt fürjlevest kis kecskelábas asztalon szervírozták, és mi szerettük a tálalással járó kisebb show-t. A fürjlé remekelt, és bár a szarvasgombás grízgombócra voltunk kíváncsiak, a levesben úszó, 60 fokon főzött tojás okozta a nagy ámulatot. Ez valami egészen zseniális volt. Megtaláltuk rá a pontos jelzőt: felhőállagú. Egyébként is nagy kedvelői vagyunk a lágytojásnak, de ez a húslevesben úszó darab az ínyencek gyermeki örömét csalta elő belőlünk, ahogyan egyszercsak alakot váltott, és lassan kibontakozott az íze.

Ezután kisebb gellert kapott a menü: a forró húslevest gránátalmamagokkal megszórt narancsszörbet követte. Erre sem mi, sem a fogzománcunk nem volt felkészülve. Az már személyes ízlés kérdése, hogy soha, még kánikulában sem szeretjük a jégkását, és semmit, ami kicsit is arra emlékeztet.

A citrusos fogás nyilván a főételre akarta előkészíteni az ízlelőbimbóinkat: a finom, szaftos sáfrányos rizottót ugyancsak szaftosan sült óriásgarnéla kísérte, a másik tányéron zsenge borjúsült, burgonyapürével. Mindkettő kifogástalan volt, de különösebben nagy truváj nélkül. És itt jegyeznénk meg, ami szerintünk a Gundelnek az egyik nagy gondja lehet: ebben a miliőben az ember mindig nagyot vár, valamit, amiről majd lehet mesélni. Hiszen mégiscsak a Gundelben ettünk! A látványos díszletben arra számítunk, hogy minden egyes étel valami extrát nyújt majd, ha pedig ez nem teljesül, pici hiányérzetünk lesz. A desszert például már újra brillírozott.

A desszertről röviden: parádés. És sokszínű is, habár egy szín, a rózsaszín köré álmodták a tányért. Viszonylag ritkán értékelünk ennyire egy babarózsaszínű, szív alakú piskótát, amin egy karácsonyfadíszre emlékeztető, csillogó cukorgömb trónol – ezt még leírni is giccses. Most kivételt kell tennünk, és belátnunk, hogy olykor még a pihe-puha rózsaszín piskóták és cukorgömbök is jól tudnak működni: az édes tételeket egy aranyszínű és egy étcsokibonbon, valamint egy szintén nem túl édes fehércsoki szív ellentételezte, az eperlekvárral töltött rózsaszín macaron pedig mindent vitt. Igen meggyőzőre sikerült a befejezés.

Muszáj pár szót szólnunk az árképzésről. Valószínűleg ez az, ami oda helyezi a Gundelt, ahova. De hova is? A külföldi utazók még mindig közkedvelt zarándokhelyévé, érkezzenek Európából, Amerikából vagy Ázsiából. (Rákérdeztünk a főúrnál: a vendégek körülbelül 75 százaléka külföldi.) Pénzesebb, külföldön élő, hazalátogató rokonainknak, barátainknak ajánlanánk – már amennyiben zeneszóra szeretnének libamájat falatozni vajban posírozott langusztafarokkal, és érdekelné őket, micsoda borokat tud az óhaza Tokajon innen és túl.

25 ezer forintba kerül az ötfogásos degusztációs menü, amihez további 10 ezer forintért kérhetünk borsort. És innen egészen messzire vezetnek az árak, mondhatni a csillagos égig. Nézzük a csúcsot: a De Luxe menüt kikérve, ha kifejezett borritkaságokat szolgálnak fel hozzá, már 100 ezer forint felett járunk. Per fő. Érthető tehát, hogy a magyar vendégek körében leginkább a vasárnapi brunchok kedveltek, ez 7900 forint per fő. Erre mi bármikor kaphatók vagyunk. A hatfogásos vacsoránk fejenként 15 ezer forintért pedig határeset, pontosabban döntés kérdése, de szerintünk mindenképpen érdemes egy-egy ilyen tematikus vacsorára befizetni. Az exkluzív helyszínnel, a príma kiszolgálással együtt, ünnepi alkalomra nevezzük elfogadhatónak.