A magyar kultúra napján újra leporoljuk a videokazettákat és aktualizáljuk egy régi írásunkat. Hazai filmeket fűzzünk be, melyekben ugyan nem terítenek sokat, de amit az asztalra pakolnak, az jóval túlmutat önmagán.

Hálás és sokakat megmozgató téma a film és a gasztronómia kapcsolata. Mindenkinek megvan a saját, különbejáratú, kedvenc mozija, imádott jelenete, idézete. A téma mindig aktuális, most kiváltképp, amikor az Oscar közeleg, magyar esélyessel. Elfeledett alkotásokat poroltunk le, videokazettákat tekertünk előre-hátra, hogy megtaláljuk és listába rendezzük az egyáltalán szóba jöhető mozikat. Klisé, de most valóban nem volt könnyű dolgunk (és a fanyalgók hangját is halljuk), mert míg mondjuk a franciák vásznán túlnyomórészt az evés az az evés maga, se több, se kevesebb, önmagában fontos (sőt, pont azért lényeges, mert evés), nem pedig azért mert mindenfélét bele lehet látni. A csiga az csiga fűszeres vajban, semmi köze Istenhez, léthez, egzisztenciához és lelki problémákhoz, sans-culottes-okhoz és royalistakhoz, a csiga az csiga, finom, bon appetit.

Ezzel szemben a magyar film nem csigázik. Mint ahogy azt sem látjuk, hogy valaki élvezi az evést, élvezettel, finoman és jól eszik és nem valami brutális, beteg vágyból vagy nem a hiányától szenved. Valahogy mintha a derű nem lenne meg, ha mégis, akkor az is könnyesen derűs. Meg a mérték. Vagy egyszerűen nincs ábrázolva. Mintha Szindbád lenne az egyetlen kivétel. Lehet választani halálra zabálás vagy éhezés és szegénység között: pusztulás vagy így vagy úgy.

A magyar művekben a filozofálás (legyen az képi vagy szövegben rejlő) illetve a szimbólum jelleg állandóan visszatér. Ez azért is érdekes, mert a szimbólumhasználat sok ponton kapcsolódik a vallásos gondolkodáshoz, a misztikához, szellem-lélek-test hármasához, a megtestesüléshez-képzethez. (A nagy szimbólumkedvelés ellenére a magyar filmtermésből hiányzik a vallásos film, a la Tarkovszkij). Szimbólum van, hit nincs. A hazai alkotások (és természetesen az alapul szolgáló irodalmi művek) másik jellegzetessége, hogy az evés a kritika eszköze. Ez Móricz Zsigmondnál nagyon szembetűnő. Egyszerre van jelen a konkrét étel, az étkezés aktusa és még valami, valami több, valami durva, valami általánosabb. Mindegyik egyszerre működik. (Ezeket figyelembe véve, a magyar mozi hasonlít az olasz film klasszikusaihoz. Nagy zabálás, Amarcord, Dolce vita, Salo – az evés ezekben a művekben sem a jól evést, csak önmagát jelenti. Jóval túlmutat azon.)

Ha szigorúan a tárgyunknál maradunk, szinte egy filmet sem tudtunk volna kiválasztani, talán a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című alkotás szerepelhetne a listán. A fenitek figyelembevételével azonban kénytelen voltunk kihagyni Bacsó Péter 2005-ös filmjét. Még valami: szívünk szerint betettük volna a tavalyi és tavalyelőtti termés két legsikeresebb darabjának, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (magyar paradicsom és egyéb honi zöldségek, tejföl, mint hungarikum) és a Liza, a rókatündér (Károly-ölő degusztációs menü: kapros dinnyeleves, csülkös csokipuding, mentás májpüré, lekváros gombapörkölt és juharszirupos ponty) vonatkozó jeleneteit, de azokat még nem találtuk a neten. Majd egy következő cikkfrissítéskor.

Szindbád, 1971 (rendező: Huszárik Zoltán)

Krúdy Gyula prózáit Huszárik Zoltán gyúrta remekművé. A hatvanas-hetvenes évek fordulójának problémáira is válaszoló, öntörvényű mű. Eredetileg Vittorio De Sica-nak szánták az „örök hajós” szerepét (a tárgyalás közben ettek is jó nagyot Huszárikkal egy római trattóriában), végül Latinovitsnál horgonyoztak le. Jól tették. A moziról már mindent elmondtak: a szerelmetes elárult hölgyeményektől kezdve a tájakon, színeken, formákon, életuntságon, halálvágyon, az önirónia nemzedéki élményén át természetesen az étkekig (’A’ húsleves). Idéztek is belőle sokat, mint ez – a kivételesen jó – Wikipedia szócikk is teszi. Ezért nem mondunk többet.

Taxidermia, 2005 (rendező: Pálfi György)

Irodalmi toplistában is szerepelhetnének az alapanyagként szolgáló írások, de a filmek között is ott a helye. Parti Nagy Lajostól (akinek egyébként is rendkívüli az adóvevője az ételekhez és a kajáló emberekhez) A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton című novellákból forgott. Disznóölés és Balaton szelet, minden, ami kell. Fantasztikus nyelvi csüröm-csavarom. Pálfi remeklése testfilm, a hús lázadása, amiről sok bőrt lehet/kell lenyúzni. Egyik kedvencünk, a technikai szempontból is bravúros teknő-jelenet. „Hol bölcső, hol ravatal, termékeny élő és halott húsok boldog foglalata” – fogalmaz egyik kritikusunk. Az utóbbi évek legjobb magyar filmje.

Hyppolit a lakáj, 1931 (rendező: Székely István)

A hagyma filmekben talán még sosem kapott akkora figyelmet, mint az egyik legnépszerűbb magyar produkcióban. Ha valaki számon kérné, hogy hogyan merészelünk hagymás szájszaggal rálehelni, az alábbi párbeszédből meríthetünk érveket.

Schneider Mátyás: Julcsa, mi lesz vacsorára?
Julcsa: Hideg libasült, nagyságos úr.
Schneider (cinkosan, odahajolva Julcsához): Majd hozzon egy pár fiatal hagymát is hozzá. Lehet hozzá egy pár idősebb is.
Julcsa: Hagymát, a libához? De nagyságos úr, mit fog szólni a nagyságos asszony?
Schneider: Majd én elfordulok, ha beszélek vele.
Megérkezik Hyppolit, Schneiderné pedig leül férje mellé az asztalhoz.
Schneiderné: Hányszor megmondtam neked, hogy nem tűröm az asztalnál a hagymát.
Schneider: Ne, majd ibolyával vagy vagy vagy kö-kökörcsinnel fogom enni ezentúl a libasültet.

Sose halunk meg, 1993 (rendező: Koltai Róbert)

Sosem esett még ennyire nehezére senkinek, mint Iminek, hogy a minden magyar cukrászda kötelező süteményét (somlói, a dobostorta és a Rákóczi túrós mellett), a krémest legyűrje. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Imink a szóban forgó jelenetben nem egyet kanalaz magába, hanem mindjárt nyolcat. „Ne csak rágj, nyelj is. Lélegezz orron keresztül, lélegezz kisapám” – mondja a Koltai alakította Gyula, mi pedig nevetünk. Ha az örök élet titkát nem is tudja a film, sok mást igen, például azt bizonyítja, hogy kell a közönségnek a papa, sőt a nagypapa mozija. (Ha krémest akarunk látni még főszerepben, nézzük meg a Pál Adriennt. A madeleinenek is fontos szerep jut.)

Indul a bakterház, 1979 (rendező: Mihályfy Sándor)

Mihályfy ezzel a Rideg Sándor-adaptációval lett a hazai filmes kánon része. Talán nem túlzás, ha kijelentjük, hogy nincs az a néző, aki legalább egyszer ne kacagta volna végig Regős Bendegúz tanyavilági „road-movie-ját”. Sok-sok emlékezetes képsorral bír, a mi szempontból talán a legjelentősebb a gombóc-csata vagy a leves evés. Ha csak annyit mondunk: „Magának bezzeg szarvasbogár jutott” – mindenkinek megvan a jelenet. Ha mégse, mutatjuk.

A tanú, 1969 (rendező: Bacsó Péter)

Csakúgy, mint a Hyppolit esetében, nincs mit túlragozni, inkább újra és újra felidézzük a szállóige-szerű „poént”.

Bástya elvtárs: (a felkínált citromba harap) Mi ez?
Pelikán: Narancs.
Bástya elvtárs: Narancs?!
Pelikán: Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.

Dezsőnek pedig így kell meghalnia:

Aglaja, 2012 (rendező: Deák Krisztina)

Így vagy úgy értelmezzük is, Aglaja Veteranyi  A gyermek a forró puliszkába esett című önéletrajzi ihletésű írásának Deák Krisztina rendezte adaptációja, az Aglaja a felnőtté válás kabátjába öltöztetett nagy ívű testfilm. Másként persze, mint a Taxidermia, de annyiban mindenképp, hogy cirkuszosokról szól, akik testükön keresztül valósítják meg önmagukat. Nem is akármilyen mutatványra kényszerül az Ónodi Eszter megformálta Sabina: kontyánál fogva lógatják fel, miközben az mutatványokkal szórakoztatja a nagyérdeműt.  A trükk nyitja valódi gasztronómiai csoda: „Fang li megmondta az anyámnak – mondja Sabina lánya -, hogy aki nem vietnami, annak nagyon sok kakasfejet kell enni, mert az agyvelő erősíti a hajszálakat.” De a világért nem csinálná utána: „Én sosem fogok a hajamon lógni, nem én. Csomókban tépem a hajamat, akár a levescsirke tollait.” Annak ellenére, hogy Veteranyi regényében fontos motívum az étkezés, a filmben puszta látványnak érezzük. Mondjuk ezt úgy, hogy sokáig velünk marad Ónodi Eszter kakasagyvelőt szürcsölő szája. (33:31-től)

Isteni műszak, 2013 (rendező: Bodzsár Márk)

A kínai büfék ételeivel nem az a baj, hogy a menü 640 forintba kerül, vagy, hogy ki tudja, milyen húst használnak hozzá. Inkább, hogy nem kínai, csak kínai ihletésű és így félrevezetik az embereket. Ettől függetlenül, a 90-es évek elején, a Nagy Kínai Bejövetelkor minket is elsodort a szecsuáni áradat és több helyen is evőpálcikáztunk. Körülbelül olyan átéléssel szürcsöltük a pesti édes-savanyút, mint Rába Roland élet és halál fölött döntő Fék dokija Bodzsár Márk kis magyar abszurdjában, a 2013-as Isteni műszakban. Azóta is a Kínai éttermet üzemeltető simlis japánokon röhögünk tojásos rizses mosollyal. (első videónál 7:20-tól, a trailerben 0:45-től)

Veri az ördög a feleségét, 1977 (rendező: András Ferenc)

Bereményi Géza és Kertész Ákos (forgatókönyv) belepakolt mindent (telezsúfolta az asztalt), ami csak magyar ember számára szem-száj ingere, csak Vetró elvtárs gyomra nem veszi be valahogy. Pedig Kajtárék (Pécsi Ildikó és Szabó Lajos felejthetetlenek) kiteszik szívüket-lelküket, hogy a pesti rokon és a nagyhatalmú funkcionárius főnöke lucullusi lakomában részesüljön. Keserédes, melankolikus, óvatosan politizáló korrajz a cseh újhullám szellemében.

Rám csaj még nem volt ilyen hatással, 1993 (rendező: Reich Péter)

A 60-as évek belterjességének tökéletes filmnyelvi fordítása. Reich alkotásának legfőbb kérdése: Mi van? Persze a mából könnyű okoskodni. A nincs van. Ember-rezervátumban járunk. Kiderül kik laknak itt, honnan érkeztek, hova járnak kocsmázni, milyen a szerelmi életük, na és persze, hogy mivel táplálkoznak. Például disznósajttal. Remek állapotrajz. Figyelem! Marozsán Erika egyik első filmje. Mi már itt lettünk szerelmesek (disznósajtozás a 26. perctől)

Hukkle, 2002 (rendező: Pálfi György)

Pálfi első nagyjátékfilmje, a 2002-es szónélküli Hukkle is a listába kívánkozik. Minden falunak, mint ahogy minden közösségnek, megvannak a maga titkai – nyilatkozta a rendező egy interjúban. Igazi nézelődős, titokfejtős mozi (a látószög is ezt az érzetet erősíti, mintha egy szemlélődő kirándulásra invitálna a rendező) méregkeverő asszonyokkal, pörkölttel és a vidéki élet egyéb, fontos motívumaival.

Tizedes meg a többiek, 1965 (rendező: Keleti Márton)

Keleti mozija egyetlen egy, de annál fontosabb momentum miatt kívánkozik a listába. Annyira speciálisat tárol a spájzban, hogy ahhoz mindenféle kolbász, lekvár, kompót kismiska. Oroszokat. Hogy finom falat lenne, nem állítjuk.

Szezon, 2004 (rendező: Török Ferenc)

Török a Moszkva tér után újabb érettségtörténettel jelentkezett. Guli, Virág és Nyéki Peti, három karcagi srác nyáron a Balatonnál pincérkedik egy kis zsebpénzért. Amiért beválasztottuk ezt a mozit a legjobbak közé, az a Hegedűs D. Géza-féle rendeléses jelenetek mélysége :). Csak pár percesek, de az étlapnézegetés, meg a választás, meg ahogy közben egymással beszelnek, meg hogy ki mit kér, meg az ételek nevei, meg ahogy kérik, hogy ki mit csinál, hova néz mind-mind annyira jellemzőek, hogy már-már hajlunk arra, hogy azt mondjuk: a kollektív tudat részei. (pl. 23:23-nál)

Cukorkékség, 1999 (rendező: Hazai Attila)

A Rám csaj még nem volt ilyen hatással és a Cukorkékség közötti kapocs Hazai Attila személye (a prózaíró, műfordító jegyezte a Rám csaj még nem volt ilyen hatással forgatókönyvét). Legalább annyira megosztó mozi, mint a 8. helyezett. Mi ugyan kicsit erőltetettnek érezzük a cukor–drog (csoki–csoki) metaforát, ennek ellenére a csokievés módozatainak taglalása sokszori nézésre is leköt bennünket (“Ha egy szelet csoki 2000 forint lenne, én akkor is megvenném, mert szükségem van rá.”)

Régi idők focija, 1973 (rendező: Sándor Pál)

Mi történik, ha a meccs közben megéhezik a lelkes játékos? Elővesz egy szelet zsíros kenyeret, szigorúan újságpapírba csomagolva, ami a kor nyomdatechnikáját tekintve lehet, hogy még egy kicsit fogott is, így a jó festékes vekni biztosan oltotta az étvágyat. (13:11-nél)

Tímár Péter-blokk

Egészséges erotika, 1985

A kefir az élet, az erő és az egészség a dobozgyárban, ahol a munka kezdetét annak felrázásával, no meg a vetkőző munkásnők ünnepelték. Ki hitte volna, hogy Tímár Péter szerint ezen műanyag dobozos tejszármazék lehet szexuális kifejezőeszköz is?

Csapd le csacsi, 1990

Üvöltöző házaspár, simlis BKV-ellenőr, alagútfúró munkásőrök, és a rendszerváltás korának kispolgári miliője – mindehhez pedig vasárnapi ebéd, zománcos lábos és rántott csirke dukált. Az örök tanulságot pedig Törőcsik Mari fogalmazza meg: evés közben nincs helye a vitának! Több jelenet aranyat ér, ilyen a 38:16-nál kezdődő is.

Zimmer Feri, 1998

A 90-es évek elejének turistafogása, Tímár Péter tálalásában: a túszul ejtett vendégek akkor járnak a legjobban, ha nem esznek, nem isznak, és lehetőleg minél többet fizetnek. A korabeli magyar vendéglátóipar görbe tükre mosolyogtató, a film legemlékezetesebb pillanata pedig a főtt tojásokkal vívott pingpong meccs 1 óra 10 percnél.